Nem tüzijáték, lángoló szinek:
latin mérséklet itt az alkonyat,
szelíd kék, hűvös szürke, súlyos sárga,
a kellékes lámpákat oltogat
és kontúrjukkal mégegyszer feltárja
a kiábrándult, józan dombokat.
Öreg tanár úr, nyájas néhai,
reádösmertem: ez a te kezed –
utólszor egybefoglalod az ábrát,
a pálcát rajta végigvezeted,
majd megtörölted szivaccsal a táblát
és hirtelen minden fekete lett.
Szűkül a kör: a lámpafény körül
ülünk nyolcan a présház oldalán
– lenn dőlt hidak, falvak foghíjas szája,
karók, miket a gaz ölel tunyán –
nyolcan ülünk, kiket Noé bárkája
vetett ide a vízözön után.
A telepes szalonnával kínál:
szinén a hús két ujjnyi és sötét;
habos, fehér tengerben jár a bicska
ahogy a gazda szeli kenyerét –
aztán tölt. Mintha szólna, rámkacsintva:
így éli túl a nemzetet a nép.
Beszélgetünk. A jegyző öntözést
említ és oktatókért könyörög.
Eszmékről szólunk, mik a kő nyomára
lassan gyűrüznek, mint a vízkörök, –
majd rákoccintunk a köztársaságra,
hogy lenne békés, boldog és örök.
Szavak, szavak. De harminc év után
testünkbe növik magukat, akár
a mély erek. És lesz szövetkezet,
csatorna, traktor, villany a tanyán,
ha egyszer magadért mozdul kezed
és megtalálod magadat, hazám.
Hazám, hazám! Mert annyi bujdosás
után ma este hazaérkezem.
Az olcsó cifraság a sok poháron
oly régesrégtől ismerős nekem:
s e vén pulit hiába űztem három
földön, álmomban, régi képeken.
A pókhálókat kívülről tudom;
elmondanám a lepkefajokat,
nézvén őket a mécs körött röpködni,
s amit hetükhöz szólok, a szavak
hídként szállnak – így köti lenn a völgyi
jegenyesor a lanka dombokat.
Mint érzelmét restellő vén tanár
felállok és rádőlök a sövény
könnyes, merev lombjára – így merengek
a völgyön, mely mint nagy sötét kötény
szárad az éjben s szétnézek a kertek
fölött a sok domb súlyos sírkövén.
Hány nép pihen alattuk, mennyi faj!
Nem lelt itt otthont egy se, mind letűnt.
E derüs tájon örök-e az átok,
hogy elcsábít és így játszik velünk?
Illírek, kelták, avarok és dákok –
tíz éve úgy volt: mi következünk.
S ha elmegyünk, mit hagytunk volna itt?
Annyi követ se, mint a latinok.
Silány országutat, várost, egy félmarékot,
kivágott tölgyeket, elpusztított
kastélyt, néhány szolgát – a maradékot
befedte volna a por és piszok.
Avagy ezer év kell, amíg e föld
lankáiba gyökeret ver a nép?
S ha ezer év kell, akkor is megértük –
mit hasztalan várt harminc nemzedék,
akik szenvedtek, elpusztultak értünk –
e föld miénk, örökre a miénk!
Mit sírsz, bolond? Dolgozz, taníts, örülj!
Szabadok itt a nóták s kardalok.
Ajtódnál sorba állnak, ha kitárod,
az ezüst holdak és arany napok,
kalászt, szőlőt, gyümölcsöt és virágot
hoznak feléd közelgő hajnalok.
Így állok kábán. A jövendő édes
mákonyától megrészegül fejem.
Aztán fölnézek: felhős és nehéz ég,
gazos vetés, dúlt táj a völgyben lenn.
Hol kezdenők? Ezernyi vereségnél
is nehezebb teher a győzelem.
Majd indulunk. Legifjabb, én fogom
a lámpást, sietek elől, derült
kedvvel – a fényt is hátrafordítottam
s botorkálok. Mindnyájan így megyünk
az éjszakán. Mécsünk a lábnyomunkban
jövőknek fénylik, ámde nem nekünk.
Másnak világol, minket megemészt.
Bukdácsolunk rossz úton, csenevész
bozótban. Nem baj. Bennünk a derű,
szivünk mélyén ül a sűrű, nehéz
a súlyos, nagy öröm, mint keserű
kávé alján a méz.