[...]Óriási gödör tátong, sötétben még valamelyikőnk bele is eshet, és összetöri magát; nem is beszélve a gödör melletti földhalomról, mely szintén helyet foglal el, s mivel nem túl nagy a San José kertje, okosan kell gazdálkodnunk, itt is termelhetnénk zöldséget. E gondokról beszélek, félig magamnak, félig neki, de María Bautista ismét tiltakozik, megrázza a fejét, bár ezúttal nagyon szelíden és alázattal teszi. „Inkább ássunk tovább, madre fundadora.” A szemébe nézek, olyan nyugodt, akár a jövendő kutunk csendes víztükrét látnám. Megint alaptalanul gyanakszom? Gyanakszom-e egyáltalán? Lehet, hogy nincs is másról szó, mint hogy ő az egyetlen kék szemű a nővérek között? Persze akkor már Ana de San Bartoloméval több bajom lehetne, mert neki smaragd a nézése. Emlékszem is, hogy annak idején épp a szeme fénye miatt hosszasan töprengtem rajta, hogy felvegyük-e a szigorított rendbe. De azóta se lehet panaszom rá. María Bautista viszont folyton zavarba hoz. Már majdnem kijön a számon, hogy nincs is szerszámunk a kút további mélyítéséhez, de hirtelen eszembe jut távoli rokonom, don Alonso de Ovalle, aki tudomásom szerint jól ért a kútásás mesterségéhez. Jól van, egyelőre nem temetjük be a gödröt, tanácsot kérek előbb don Alonsótól. Juana testvérhúgom útján üzenek neki, alig telik el néhány nap, don Alonso el is jön látogatóba. A vendégszobában fogadom, ezt a helyiséget is rács választja ketté, bár itt nincsenek vastüskék; a vendégoldalon támlás szék, közönséges gyalult fából, a mi oldalunkon lévő ülőkének viszont támlája sincs. Azt hiszem, így van ez rendjén, szokásom, hogy a vendégszobába magammal viszem a fonalat, elég gyorsan és mechanikusan jár a kezem, hogy társalgás közben is végezzem a dolgom. Don Alonso szememre veti, hogy én hívattam, mégsem figyelek a szavaira, minthogy egyfolytában a fonással törődöm. Ez mulatságos, muszáj elmesélnem neki egyik esetemet, ami nem is oly rég történt. Egy szent életű lovag, don Salcedo ült ott a támlás széken, s ugyanezt a szemrehányást tette nekem. Én csak annyit mondtam, hogy nekem ugyanúgy meg kell keresnem a kenyeremet, mint bárki másnak, erre felajánlotta, hogy kifizeti az órabéremet, csak hagyjam abba a fonást a vele való társalgás idejére. Felnevettem, belementem az alkuba. Azt már nem mesélem el don Alonsónak, de jól emlékszem rá, a nevetésem olyan tiszta és felhőtlen volt akkor, mint angyali nővéreimé. Jobb is, hogy erről hallgatok, mert ezúttal don Alonso fakad nevetésre, amiről sok mindent mondhatnék, csak azt nem, hogy angyali, alig leplezett gúnnyal megjegyzi, hogy ő se nem elég szent életű, se nem elég gazdag ahhoz, hogy kifizesse az órabért, tehát csak fonjak tovább. Kis híján felcsattant a hangom, de szerencsére most erősebb bennem az alázat, mint a hiúság. Utóvégre is nem az én érzékenységem itt a tét, hanem hogy lesz-e a kolostornak vize, vagy sem. [...]
