[...]A pletykák összesége oly hazugságáradat, amelynek nagy része mindig igaz. Igazat a valótlantól nehéz, csaknem lehetetlen benne elválasztani. A valótlannak is megvan az a természete, hogy nem tisztára koholmány, hanem van valami igazságmagja. Amelyből aztán kinő a terebélyes hazugságfa. A főjegyző udvarol az írnoknénak. Ebből csakugyan igaz valami, ha nem több, hát annyi, hogy a főjegyző egyszer barátságosan köszönt az írnoknénak, majd kis idő múlva utána is fordult, és jól megnézte. Ebből persze nemcsak az a fa nőhet ki, hogy a főjegyző udvarol az írnoknénak, hanem az a virág is kinyílhat a fán, hogy a főjegyzőék válnak. A pletyka abból a kínos vágyból fakad, hogy a valóságot a világról, az emberekről mégiscsak tudni kellene. Az eltorzítások a lehetetlennel való birkózás közben keletkeznek. Mert hogyan lehetne megtudni a valóságot, mikor az rejtve történik! A valóságot, melynek ismerete nélkül egészen hiányos az ember világképe, nem lehet tetten kapni, arról nincs referátum, nincs statisztika, azt nem közelíthetik meg az érzékeink, szóval nem látjuk, nem halljuk, apró jelekből kell azt kikombinálni. A kombinálás azután olyan művelet, amelyet bárki könnyen elvéthet. Ha a valóságon innen marad az ember a hiedelmével, akkor ostoba, vak, mulya; ha pedig túlkombinálja a valóságot, akkor, Istenem, akkor legföljebb tévedett. [...]
