[...]Elképzelem, amint egyedül vándorol a Firenze körüli dombokon. A dóm kupolája, a megújuló művészet boldog-szép jelképe feltetszik innen is, onnan is, ragyog a tetején a frissen öntött rézgolyó. Leonardo még nagyon fiatal. Kószál a fák és házak között. Most nyílik meg előtte a világ, főleg a rajzoláson keresztül; mert akármit mond Vasari, a firenzei lokálpatrióta, Leonardót gyermekkorában nemigen taníthatták meg többre, mint a többi firenzei gyereket, a szegényebbjét; ekkor még latinul sem tud, pedig anélkül ebben a korban a tudományban lehetetlen boldogulni. Majd a maga erejéből tanul meg mindent (latinul már érett férfiként), és bízni fog mindig a rajztollban, bízni a látható világban, amelyre csak oda kell figyelni, s akkor elárulja titkait. Úgy sétál itt fent a dombokon, mintha a saját kertjében járna, ismerőse minden növény, madár. Sétál, nézelődik. És vitatkozik magában a város szellemével. [...]
