[...]Ki tudta volna követni a Mamácska esze járását? Hogy honnan vette, hol olvasta, milyen régen elfelejtett gyerekkori könyvből szedte ezt a nevet, s milyen gonosz szándék motozott szegény elsötétült agyában? Bosszúnak szánta, valami rettenetes átoknak, amely egyszerre sújtsa a férjét és magát Annuskát is, aki majdnem ötkilós kövérségében a napon hunyorgott, és folyton enni kért? Apa mindenesetre sóbálvánnyá vált a kapuban, mikor Gál, aki csak annyit táviratozott meg Genfbe, hogy kislány született, elmakogta, hogy a nagytiszteletű asszony más nevet anyakönyveztetett az újszülöttnek. Janka azt hitte, kiborítja a bölcsőt a lugasban, ahol Annuska szendergett. Aztán Hurai bácsi sokat suttogott vele, a keresztelő napját is ki kellett tűzni, mert a csecsemő még mindig pogány volt, s akkor Anzsu, Annuska életében először, megoldotta a helyzetet azzal, hogy kijött a fáskamrából, kiemelte a pólyást, Apa felé tartotta két óriás, fűrészporszagú tenyerén, s azt mondta: „Ihol a kis Annuska!” Apa dühében is elnevette magát, Anzsu pedig olyan ártatlanul nézett rá, mint az újszülött. Corinna – ennek a névnek nem volt semmi értelme az Anzsu számára, s egyáltalán senki számára sem a családtagok között. Azt az órát idézte, amikor minden fenekestül felfordult, Mamácska szembeszállt az Apa kívánságával, s ahogy később Franciska néni fogalmazta: „meggyalázta a természet törvényeit, mert megtagadta csecsemő gyermekét”. Mamácska legutolsó értelmes mondata az volt, amellyel Gál Antaltól elkérte és megváltoztatta az Apa céduláját, aztán alighogy felépült, el kellett vinni a kórházba. Az ismerősöknek azt mondták: az ideggyógyintézetbe, de azért az egész város tudta, hogy a zárt osztályon van, és jóformán soha sincsenek világos pillanatai. Apa behívatta Jankát, ünnepélyesen a kezébe adta a ház kulcsait, s mivel minden alkalmat megragadott, hogy beszélhessen, kis szónoklat kíséretében hívta fel a figyelmét arra, mi lesz a kötelessége ezentúl. Éppen tízéves volt, s Katival együtt se tettek ki ketten egy igazi felnőttet. A háztartást valójában Anzsu vezette, mint ahogy Annuskát is Anzsuval együtt istápolták; Annuska egész nap ételért ordított, bőgött, sikoltozva kacagott, gyönyörű volt, és mindörökre rajta ragadt az a név, amelyet Anzsu adott neki. A püspökségből persze nem lett semmi. Püspök, akinek őrült a felesége… Micsoda gondolat! Apa akkor kezdett el inni.[...]
