5 Ez a személytelenség századunk új utakra tért költészetének jellegzetes megnyilatkozási formája. „A költészet nem szabadjára engedett érzelem, hanem menekülés az érzelemtől. Nem a személyiség kifejezése, hanem menekülés a személyiségtől”, mondja Eliot. A személyes szenvedést egyetemessé és személytelenné kell változtatni, tárgyiasítani, „tárgyi megfelelőkbe” vezetni, elszigetelni önmagunktól. Hány változatát lehetne előszámlálni ennek az objektív lírának! Füst Milán egy borzongató pompájú színpadon játssza gyászos-ünnepélyes vagy rikítóan vásári, iszonyú humorral formált szerepeit. A portugál Pessoa négy, egymáshoz alig-alig hasonlító életműbe öltözik, Kavafisz végletesen „lírátlan”, a puszta vázig kopárított kis drámákba zsugorítja a történelem egy-egy neki valamiért fontos pillanatát. Vajon mi van emögött? Egyszerűen költői módszerváltás? A romantikus túláradás szülte csömör? Az érzékelés és a gondolkodás esetlegességének tudata, vagy egyszerűen a megfogalmazás újfajta ingere? S hogy csakugyan ez-e a költészet egyetlen korszerű lehetősége? Én bizony nehezen tudnék rá válaszolni. Illyés öregkorára egyre tárgyiasabb lett, a minden mozdulatában modern Weöres Sándor egyre személyesebb, Szabó Lőrinc olyan forróan személyes kései lírája csupa ideges modernség. Minden attól függ, hogy a vers hogy van megcsinálva.
