Fejem fölött a mohó felhők
délkelet kékségébe rohannak.
Dühükből, tudom, hamarosan
nehéz sárkány-eső zuhoghat.
Mégse menekülök rögtön előlük
üvegszemű szobám védelmébe.
Elázhat az is, ki ijedten-óvatos,
az is, kinek nevetés van kedvére.
Hosszú éltem, te tanúsíthatod,
hogy én mindig is ekként szoktam
szembeszegülni szuronyos bajaimmal
az elfutó vagy hosszú viharokban.
Pedig inkább féltem, mint úri hősként
rá-rácsaptam sorsom veszejtőire.
Így lettem inkább bátor-gyáva
töprenkedő, mint a háborúzás hive.
Létem kész. Tájképe itt lobog,
talán már túl sok verseskötetemben,
de ennyit követelt újra meg újra
a sejtjeimbe beleégett lehetetlen,
míg körbefogtak a lélektani árnyak,
hiszen megőrül a szerelmetes költő,
kinek éjjel is égboltjára süt az Ige,
a múzsáknál is bujábban követelődző.