Budapest. Május elseje.
Mint játszó gyermek perselye,
arany-krajcárral van tele
szívem. Hadd rázzam kifele.
A május újra felkavart
belsőmben gondot és avart.
Csábít a fényes Dunapart,
lábom kószálva arra tart.
Kilenc kubikus talyiga,
húzza kilenc volt-paripa,
egymás mögött, mint a liba,
nyakukban vénség s vasiga.
Ballagnak búsan, kócosan,
mellettük meg gyalogosan
kilenc kubikos álmosan,
szegényen, szürkén, rongyosan.
A talyigákon törmelék:
tisztítják egy volt ház helyét,
a lelkük csupa törmelék:
remény-palota volt elébb.
Megcsendül szívem perselye:
mi ez? mily május elseje?
Pünkösdi rózsa levele,
vidám zászlót dugj fölibe!
A munka mért nem ünnepel?
Kacag a sok Duna-hotel,
a terraszán virág, eper,
s egy népség, mely csak ünnepel!
Sütkéreznek a gazdagok,
nem szívtak verejték-szagot,
paraszt, munkás vet pénzmagot,
s övék az aranyasztagok.
Ezek előtt megy a szegény
május-menet: kilenc legény,
kilenc kócos gebe, meg én.
Papírszalag leng egy gebén.
Megy-megy a talyigás menet,
mely mágnesként vonz engemet.
Egy parkban kaszák pengenek,
a százszorszépes gyep remeg.
Egy kubikos a gyepre lép,
megtölti fűvel az ölét,
s a talyigákon a szemét
fölött egyenlőn osztja szét.
Kilenc ló kilenc bú alól
a szagos fűbe beszagol
s felizgul: érzi, valahol
ős rét, ős szabadság dalol.
Az én kezem így adagol
virágot, míg versem dalol:
sok gond-vert ember valahol
a szebb jövőbe beszagol.
Csúszkált a kilenc talyiga,
s kilenc ló, mint kilenc csiga
vonszolta. Tarka pántlika
csak egyen lengett. Nagy hiba.
Feltűnt a rakodás helye,
kilenc ló terhét tette le,
csengett a szívem perselye.
Így volt a május elseje.