Minden voltunk, mi egykor egy vala
és most szétváltan új egységre tör:
a Mindtől terhes Semmi, mely méhéből
egy világeszmét vérzőn kigyötör
s a szám nélküli lét, mivé ez eszme
az idők sodrán kibontja magát:
az iker-szűlő űr, közös burokban
ellvén a nappalt és az éjszakát;
a kotló-alja csillag, mit egével
közös fészekben költött ki a Nap;
a tűz, melyben ott bujkál benn a füstje
már gyúlta előtt s lángjából kicsap.
Mindezt tudod és mindezt tudom én is,
de akkor mért van az a szeges örv,
mely – mint borjút az anyja emlejétől –
választ a perctől, hogy elörököld
azt a békét, mit végső egyesülés
kínál mindnek, ki egy tőről fakadt,
mely elkeveri a hangot a szélben
s elkeveri földben a hamvakat.
Elkevert bennem ős-ok kémiája,
sorsos kötését el nem tépheted:
mint felfedett szemérmet, oly kitártan
tedd tenyeremre hát az életed.
