[...] A vallásos kisasszony leírhatatlanul megrémült, mikor megtudta, hogy a segédhóhér az alatta levő lakásban lakik. Az ajtót attól fogva kétszeresen reteszelte be. Az ablakot a világért sem nyitotta ki, nehogy egyetlen sóhajtása felhallatsszék. Mégis úgy érezte, a falakba szökik fel a rém. A vakolat alatt, mint iszonyatos férgek serege.
Vallásos kisasszonynak hívták, amint foglalkozás szerint szokás elnevezni az embereket. Neki az volt a foglalkozása, hogy vallásos volt. „Az egyház körül él” – csak így tudtak felelni a szomszédok, ha valaki a kilétéről kérdezősködött. Nem volt ott sem meghatározott munkaköre, sem fizetése. Élt az Isten dicsőségére, mint az éneklő madarak vagy a virágok. Csak egy kissé meghervadt már. Csúnya volt egész életében, de az arca mind ez ideig szelíd volt, szánalmas sorsában megnyugodottnak látszott. Csak mióta a hóhér jelenlétéről tudomást szerzett, azóta költözött lelkébe a szörnyű elhagyatottság érzése.
Az Isten útjai kifürkészhetetlenek. A vaskosan megépített régi házban soha nem volt csőrepedés. S egy napon éppen a vallásos kisasszony falán kellett megjelennie a vizes foltnak. Pállott mészszag áradt szét a szobában, s estefelé már hullani kezdett a vakolat. A meztelen téglák kivicsorítottak a falból, mely egy volt a hóhéréval.
És másnap reggel nagy léptű emberek zörgettek be a kisasszony szobájába. Ingujjban, meztelen karokkal álltak meg az ajtóban. Vártak, míg a kisasszony ruhát ölt magára, s összekapkod néhány szegényes rongyot, melyek elsápadtak volna, ha férfiszem tekint rájuk. Az emberek kaparókkal, csákányokkal, vésőkkel, kalapácsokkal léptek be. A kisasszony az ablakig hátrált, és onnan nézte, amint rávetették magukat a vizes foltokra. Éktelen zörömbölés kezdődött, téglák indultak meg, s a szobát vastag por lepte be. Csak későn jutott eszébe, hogy szokása ellenére kinyissa az ablakot, s az emberek szeme láttára odamentse az ágyneműjét s a karosszékből a párnát, melyre a hit, remény, szeretet jelei voltak hímezve. Az emberek ezalatt mind hevesebben bontották a falat. Már arasznyi hosszúságban meztelen volt a cső, de azért csak bontották tovább. Egyre lejjebb és lejjebb. A kisasszony dermedten nézte, míg elértek a padlóig. Ott egy percre megálltak, tanácskoztak, majd mintha ez a legtermészetesebb dolog volna, nekiláttak felszakítani a szélső padlódeszkát, mely a többivel együtt a kisasszonyt a hóhértól elválasztotta. Miután homokot szórtak ki alóla, így haladtak lefelé. Egyik ember hirtelen kiszaladt, s néhány pillanat múlva a hóhér szobájából kiáltott fel a tárt ablakon. A másik ember odament az ablakhoz, rákönyökölt a kisasszony ágyneműjére, úgy válaszolt neki. Ahogy meztelen karjával a párnákat érintette, a kisasszony szívét forró rémület öntötte el.
Aztán már villámgyorsan pergett a munka. Törmelékhalom nőtt a kisasszony szobájában. A kalapácsütések hangja egyre jobban dongott, s mielőtt a kisasszony tiltakozhatott volna, a véső átszaladt a padlón. Hallani lehetett, ahogy odalenn hull a vakolat. A hóhér szobájának a levegője átszűrődött a vallásos kisasszonyéval. A kisasszony rákönyökölt a párnára, melyre a hit, remény, szeretet jelképe volt hímezve. Arcát tenyerébe hajtotta. A szobájába nem mert többé visszatekinteni. Olyan volt a félelme, mint azé, akinek halott felett kell virrasztania. Eddig egyetlen éltetője volt, hogy azt tudta: az Isten különös szeretetében részesíti. Jobban, mint más embert. Pedig a munkásemberek jók voltak. Maguk takarították össze a törmeléket. Letisztították még a kisasszony ágya szélét is. Aztán két téglát helyeztek a lyukra, s egy darab csővel a kezükben eltávoztak.
– Majd holnap hozzuk az új csövet – mondta a vezetőjük, s alázatosan köszöntek. Valóban olyan volt ez, mintha bocsánatot kérnének. [...]