[...] Apám nagybátyja az öreg, apai nagyapám testvére. Nálunk élt, özvegyen és némileg elhanyagoltan – mindig úgy valahogy gondoltam, hogy a kegyelemkenyerünkön; csak nemrég tudtam meg, egy véletlen beszélgetésben került elő úgy mellékesen a súlytalan adat, hogy a ház tulajdonképp az övé lett volna. A családtalan nagybátyjától örökölte, akinek húsz éven át úgyszólván cselédje volt. Aztán, hogy gyereke nem született és a felesége meghalt, odaköltözött hozzá az unokaöccse, az apám. Az öregnek volt hét hold juttatott földje, apámnak volt tizenegy hold öröksége, de háza nem volt hozzá (nagyszüleimnek, akiket már nem ismertem, négy fiuk volt, házat csak egy örökölt). Én már ebben a házban születtem, amely eszerint az öregé volt. Csak jóval később, úgy kilencszázhatvan körül, amikor anyámék már nagyon szégyellték a régi házat és építeni szerettek volna, vették rá az öreget, hogy valami eltartási szerződésféle mellett írassa apám nevére a portát. A sajátunkon aztán építettünk új házat. Az „öregház” felét lebontottuk, annak a helyén, az öregház hátsó vége, a kemencés, földes szoba megmaradt, ott élt az öreg. Más öregünk nem volt a családban, talán ezért is emlegettük mindig így: „az öreg”, apám gyakran így is szólította.
„Veterán” volt apám nagybátyja, így mondták, és az ötvenes évek elején jöttek is az úttörők köszönteni, minden november hetedikén. Aztán ez abbamaradt – anyám nem bánta. Bár így, hogy „apám nagybátyja” volt az öreg, elég kényelmes volt a helyzetünk: ha nem akartuk, semmi közünk nem volt hozzá, távoli rokon, lakó, és kész; ha viszont úgy adódott, lehetett rá hivatkozni. (Néha sikerrel, máskor kevésbé. Amikor be kellett lépni a tsz-be, anyám előszedte a veterán rokont, de nem ment semmire, akkor nem volt mese. Amikor apámat tsz-elnöknek választották, így szólt mellette az érvelés: „kulák nem volt, de azért jól gazdálkodott, békeszerető ember, a szocialista érzelmeiről pedig biztosíték, hogy a nagybátyja is veterán”. Amikor nem akartak felvenni az egyetemre, anyám megint csak bedobta az öreget, de hasztalan, ott csak a közvetlen felmenők számítottak.) Számomra a veteránság fogalma meglehetősen ködös volt. Az első háborúban kikerült Oroszországba az öreg, ott minden csuda megesett vele – halványan sejtettem, hogy valamiképpen ezzel kapcsolatos ez a misztikus respektus, amely van is, nincs is, meg mintha gumiból lenne, lágyan enged, aztán meg visszarúg. Kicsit tán tabu is volt ez a túl bonyolult kérdés a családunkban, de engem sem érdekelt eléggé. Pedig mindmostanig azt hittem, szőröstül-bőröstül ismerem az öreg furcsa életregényét, hiszen a gyerekkorom ebben telt el, majd két évtizeden keresztül pácolódtam az öreg történeteiben. Kiskoromban számtalanszor megtörtént, hogy este az öregházban, a kemencepadkán aludtam el, az öreg hangjával a fülemben: [...]
