Ő se volt rossz ember. Ha jobb lábbal kelt föl, azon a napon megjelenés előtt kiutalta a versért járó nyolc pengőt, amit két emeletnyi lépcsőjárás után már föl is lehetett venni a földszinti kiadóhivatal pénztáránál. De zöldposztós, párnázott ajtajú főszerkesztői szobája, íróasztala, karosszéke volt, s hogy ezek a hatalom jelképei, gyakran éreztette a kézirattal bekopogó írókkal. Weltner Jakabról, a Népszava hajdani főszerkesztőjéről beszélek.
Az ő szobájában született az az irodalomtörténeti pillanat, amikor a kor nagy költője átnyújtotta közlésre a kor nagy versét, az Eszmélet-et. Weltner rögtön olvasni kezdte, de csak úgy, olyan sebtiben, ahogyan egy nemtudomkifiapoéta versét szokta. Majd, végezve az olvasással, így szólt:
– Szép, de hosszú… A felét szívesen leközlöm…
Mire József Attila visszaemelte az asztalról a kéziratot, s kettétépve s Weltner arca elé emelve megkérdezte:
– Melyik felét?