[...] – Nem jelentkezett?
Éva kitör:
– Nem, de most már ne is jöjjön. Gyűlölöm! Hazudott! Nekem is hazudott! – Zokogni kezd. – Sohasem szeretett, ha ezt… ezt meg tudja velem csinálni!
Magda nem tudja sajnálni. Keserűen mondja:
– Neked legalább volt egy. És még lesz is. Nekem sohasem lesz.
Éva nem figyel rá. Zokog.
– Ebbe bele lehet dögleni!
– Meddig akarod ezt csinálni, Éva? Két hete nem voltál órán.
– Nem érdekel.
– Ide figyelj, kaptam két jegyet, menjünk el holnap színházba. Ne hagyd el ennyire magadat. Megígéred, hogy eljössz? Háromnegyed hétkor találkozunk a Vígszínház előtt! Ott leszel?
Éva bólint.
Másnap nagy nehezen összeszedi magát. Gyönyörű tavaszi idő van. Áll a színház előtt egy hirdetőoszlop mellett. Magda nem jön – útban a színház felé leszólította egy alacsony, negyven körüli férfi. Magda önkínzó gyűlölettel utasítja vissza.
– Nem látja, hogy púpos vagyok?
– Hát aztán? – kérdezi szomorúan a férfi. – Mindannyian púposak vagyunk. Csak az egyiké látszik, a másiké nem – s Magda megbabonázva ül be a férfival egy zenés vendéglőbe. Teljesen elfeledkezik Éváról s a színházról.
Éva még éjfélkor is a színház előtt ácsorog.
Odalép hozzá egy fiatal rendőr.
– Órák óta figyelem magát – mondja. – Először azt hittem, strichelni akar. Adja ide az igazolványát.
Gondosan megnézi az igazolványt.
– Diák. És itt lakik a közelben… Na jöjjön, hazakísérem.
– Nem kell. Haza tudok menni egyedül is.
– Jöjjön csak szépen. – A rendőr belekarol, és szelíd erőszakkal vezetni kezdi. – Nem szeretném, ha a Dunának menne.
– Nem mindegy? – kérdezi Éva. – Otthon meg kinyitom a gázcsapot.
De ez az ötlet rémülettel tölti el. Érzi, ha most egyedül marad, valóban kinyitja a gázcsapot. Meghalni pedig nem akar, nem, nem akar meghalni. Semmi értelme az életének, mégis, fiatal teste, ösztönei ragaszkodnak ehhez az értelmetlen élethez. S amikor a kapuhoz érnek, remegve, kétségbeesetten a rendőrhöz simul:
– Ne menjen el! Ne hagyjon egyedül!
A rendőr szolgálatban van, de nem tud ennek a tragikus tekintetnek, ennek a szép, fiatal testnek ellenállni.
De mire Éva szobájában újra visszacsatolja magára a derékszíjat, már józan, kiábrándult és szomorú.
– Hát mégiscsak strichelt – mondja szomorúan, s kimegy a lakásból.
Még mindig egyedül. A szomszédban változatlan gyűlölettel veszekszik a házaspár. Éva bedugja a fülét, hasra fekszik a sezlonon, a párnába dugja fejét – de így is hallja. Nem bírja tovább, lerohan az utcára, s néhány óra múlva egy férfival tér vissza.
Egy másik szoba, egy másik férfi.
Vendéglőasztal, egy férfi odaül: megengedi?
Autó, a férfi leállítja a kocsit, leoltja a reflektort, átöleli Évát.
Egy csónak mélyen bent a Balatonban.
Teherautó vezetőfülkéjében.
Idegen szobák, idegen mennyezetek.
Aztán egy hányinger.
Kirúgja a férfit. – Menjen innen! Menjen innen, hallja?
– De Cicuskám…
– Menjen innen!
A férfi felrántja a zakóját. – Máskor tedd bolonddá az öregapádat.
Újra egyedül. A mennyezet. A szomszédban a veszekedés.
Élek még én is, üssetek pofon! – gondolja Éva, aztán hozzáteszi: – De valóba élek-e…? [...]