[...]11 Imre ágyában feküdt; az imént oltotta el a villanyt. Éjjeliszekrénye repedt márványlapján, recés pléhtartóban, mécses pislogott, kis mécses, amilyet sírokon szoktak égetni. Imre irtózott a sötéttől.
Ez az alacsony, boltíves szoba még a Mária Terézia kori vadászkastélyból maradt meg; amikor a házat újjáépítették, megkegyelmeztek neki, talán a szép boltozata miatt, s föléje húzták az emeletet. Falát kékre festették, arany madármintákkal; a mennyezet is kék volt, csillagokkal.
Két ablaka volt, az egyik a parkra nézett, a másik a szőlőre.
Az ablakokon télen-nyáron lehúzott zsalugáter.
Az ágy a két ablak közt állt, a sarokban. Szemközt a sarokban kopott barna szekrény, mellette állófogas. Odébb, a szoba közepe táján, ovális asztal két alacsony karosszékkel; a székek huzata vedlett, csomókban türemlett ki a lukakon a lószőr, s egy rugó a heveder alól kiszabadulva a padlóig fityegett.
A fogason ócska katonaköpönyeg lógott, fölötte búrkalap. Alatta a vásott szőnyegen egy pár csizma. S az egyik karosszékben összekuporodva egy agár.
A földön is, a szőnyegen is agarak hevertek, szanaszéjjel, négy vagy öt.
Imre tompa döndülést hallott, mintha a folyosón nekiment volna valaki a töltényes ládának. Vagy Helén megint nyitva hagyott az emeleten egy ablakot, s azt csapkodja a szél?
Bosszúsan fölfigyelt, fél könyökére dőlve.
Ekkor kinyílt ajtaja, s a küszöbön, a félhomályban megpillantotta hálóingben az apját.
Annyira meglepte ez a látvány, hogy mozdulni sem tudott. [...]