[...] A Fedák Sári miatt volt az egész. Vagyis a film miatt, amit a később hírhedtnek mondott nevezetes toborzónapról forgattak az emlékmű talapzatán álló kinematográfusok. Amint leáldozott a kommün csillaga, és a menekülő népbiztosok Bécsbe tartó vonata átlépte a határt, az új, fehér kormány rendőrsége lefoglalta a Vörös Filmhíradó összes kópiáját, és bizonyítékként használta: aki felismerhető volt a felvételeken, hiába is tagadott volna. Az operettcsillagot is kikezdték, de ő szóban és írásban elhatárolódott: kikéri magának, hogy hírbe hozzák a vörösökkel, őt kényszerítették, hogy eljátssza a proletárnő szerepét, akarata ellenére rendelték ki a felvonulásra, ő vonakodott, de ellentmondani nem lehetett. Akár elhitték, akár nem, Fedák Sáriért volt, aki szót emeljen. De Sumin Vendelért?
Az anyjától vitték el a nyomozók. Hajor Ica, aki férje halála óta nem találta régi önmagát, kétségbeesetten zokogott: mit vehet még el tőle az úristen, az egyik fia eltűnt, a másikat bezárják, ő ebbe belehal. És állta a szavát.
Vendel rajtavesztett. Nem mintha minden vöröskatonát lecsuktak volna – így sem bírták a nyomást az agyonzsúfolt börtönök –, de néhánnyal azért példát statuáltak, mert az ilyesmiről senki sem tud lemondani, benne van a levegőben, mint tavasszal az ecetfa virágának savanyú szaga, mint őszi nagytakarításkor a szőnyegekből kiprakkerolt por; fehérnek, vörösnek egyaránt úgy kell a példastatuálás, mint egy falat kenyér.
Járhatott volna rosszabbul is. Mire az ő perére került sor, már lanyhult a megtorlás lendülete – két év nem a világ. Sőt amikor kiderült, hogy mi a szakmája, kisebb aranykor köszöntött rá. Szerszámokat kapott, amit csak kért – az ő esetében eltekintettek a szabálytól, hogy rab kezébe szúró-vágó eszköz nem kerülhet –, és a smasszerek hozták a jobbnál jobb bőröket; egy letartóztatott szíjgyártó műhelyében foglalták le a törvény nevében. Vendel méretet vett a lábukról, és dolgozhatott a cellájában egész nap. Sőt néha – szintén szabályellenesen – az őrök szobájába is beléphetett csizmát próbálni és igazítani. Látta, hogy egyenruhás kuncsaftjai szünet nélkül ultiznak, és míg a megrendelő előtt térdelt, hogy a széles, lapos csülkökhöz igazítsa a félkész lábbelit, hallotta a kártyalapok csattanását az asztalon, meg a vad licitet, a harsány bemondásokat:
– Kontra.
– Rekontra.
– Szubkontra.
– Mordkontra!
– Fedák Sári!
Mire lejárt a büntetése, valamennyi fegyőr új, méretre készített csizmában járt, a fegyházigazgató pedig puha, kamáslis cipőben.
De azért egy kis csonttuberkulózist beszerzett a börtönben. Épp csak emlékeztetőül. Nem hajlott többé a térde, és a börtönorvos figyelmeztette, a betegség továbbterjedhet – hát úgy számoljon.
Szabadulásakor Hajor Ica már nem élt, csak a temetőben látogathatta meg, öccséről hírt nem kapott, és letett róla, hogy valaha is fog. Ráadásul kiderült, hogy nincs olyan cipészet, ahol priuszos vörösöket alkalmaznának, és egyedüli támasza a szakszervezet, de az sem tehet sokat, lelkierőt talán ad, munkát nem.
Aranka a cipészek és bőrmunkások szakszervezeténél dolgozott, titkárnőnek készült, de gép- és gyorsírni nem tudott, nem volt pénze tanfolyamra. Ő rántotta ki a szakadékból, elkapta, nem engedte, életet vert belé. Vendel boldogan engedelmeskedett, és csodálkozott szüntelenül. Fel nem foghatta, hogy egy ilyen nagyszerű nő miért éppen őt szereti, őt, a sánta, börtönviselt susztert. Hitetlenkedett még az esküvőn is, amikor a menyasszony álmodozón, mégis határozottan kimondta az igent, meg amikor megszületett a fiuk, a két lányuk. Éjszaka, ha felesége már édesen, egyenletesen szuszogott, néha felgyújtotta a villanyt, felkönyökölt, nézte a szemöldök szabályos ívét; alva talán még vonzóbb volt, mint ébren, arca egészséges színét arisztokratikusan sápadtra festette a gyenge lámpafény, a puha ajak szögletében apró gyűrődés, talán mosoly; tetszhalott Hófehérke a ravatalon, a királyfi megváltó csókjára vár. Vendel elgyöngült, és azt kérdezgette magától: miért? De választ nem kapott, és valami azt súgta neki, talán jobb így, és leoltotta a villanyt. [...]