Melánia a fasor végén hirtelen megállt, körülnézett és kotorászni kezdett az iszákjában. – Nem ülnénk le egy kicsit? – kérdezte, s már paskolta is táskája szélével a zöld pad poros deszkáit, mint megbecsült vendég előtt a széket porolják az egyszerű asszonyok. Alighogy leült, táskája rendkívül változatos tartalmából vakóságos kirakóvásárt rendezett a fapadon, s végül sziszegő hangú hétköznapi káromkodással mutatott fel egy ütött-kopott zománcú, horpadt bádog cigarettatárcát.
– Hagyja a csudába! Vétek ezen a jó levegőn cigarettára gyújtani – jegyeztem meg inkább mentegetőzésképpen, amiért nálam sem cigaretta, sem öngyújtó, sem gyufa.
Melánia szeme ellenségesen villant felém. – Mintha azt a szörnyeteget hallanám! – mondta, majd kérdő tekintetemre: – Azt, azt! A drágalátos barátját! Csakhogy ő nem ilyen finoman fogalmazta meg véleményét a nyilvános helyen dohányzó mai nőkről… „Az én időmben csak a gyepmesternék, valamint az utcalányok dohányoztak úton-útfélen!”…
Gyöngyházy hanglejtését, rekedtes fácánkakas hangját kísérteties hűséggel utánozta. S ezzel egy csapásra elfújta a délibábot, melynek szivárványos fátylaiban imbolyogtam végig a fasort, egészen eddig a padig. Hangjának megidézésével Gyöngyházy kopottas szürke árnya is köztünk termett hirtelen.
– Gyöngyházy szörnyeteg? – próbáltam mosolyogni, és hümmögő fejcsóválások kíséretében fenyegettem meg, a pszichiáterek atyáskodó gesztusával. – Tán nem emberevő, aki eltévedt kislányokra vadászik a rengetegben?…
– De az! De az! – jelentette ki Melánia, s oly furcsán tágultak orrcimpái, hogy máris beláttam, viperának mérget adni csakugyan felesleges.
– Jaj, istenem – színleltem a tájékozatlant –, ugyan mit követett el az én illusztris barátom, hogy ilyen lesújtó véleménnyel van róla, két és féléves kapcsolat után?
– Nézze, én tudom, hogy maguk régi jó barátok. De egy férfit csak egy nő ismerhet meg igazán! Azonkívül a férfiaknak egymás számára mindig akadnak mentségeik.
Felugrott a padról, s tüzet kért egy cigarettázva támolygó részegtől. Ez a gesztus, megvallom, fölöttébb kínosan érintett, noha abból a szempontból hasznosnak ítéltem, hogy most már alaposabban felmérhettem a nő lelkiállapotát.
– Az nem szó rá, hogy kihasznált! Tönkretett! Majdnem az őrületbe kergetett! – fújta a csípős, rossz dohányfüstöt a szemem közé.
– Házasságszédelgő? – szítottam a parazsat, mely enélkül is kellőképpen izzott a Gyöngyházy számára rég megrakott máglya alatt.
– Úristen, kihasználta magát? – kérdeztem meglehetős riadtan.