Mikor világbajnoki selejtezőn Jugoszlávia ellen 7:1-es vereséget szenvedtünk az Üllői úton (a lelátók szókimondó népe úgy mondja: 7:1-re megb...ak minket), egy német újságban a meccs ismertetésének a végén a góllövők hosszú névsora következett, előbb a világhírű jugoszláv focisták nevei, aztán jöttünk mi, magyarok:
„Góllövő: Béla.”
Néhány évvel később a jordán válogatott elleni meccsen (gigászok a porondon) a jordán tévések azt írták a kép aljára (miközben Dombit mutatták): Béta Illés. Knézy meg is jegyezte, hogy most akkor ezen jóízűt kacagnánk, ha a jordán párducok éppen nem b...nának minket 1:0-ra (nem így mondta). Nekem persze a Bétáról Zéta jutott eszembe, Gárdonyi Láthatatlan emberének hőse – láthatatlan ember, magyar foci, itt valami összeszikrázott.
Az igazság kedvéért el kell mondani, hogy Béla kiemelkedik a hazai mezőnyből, Béla nagy király – de ez nem segít rajtunk. A mi focink hosszú ideje valahogy olyan „bélás” foci, relatív, helyi érdekű, kispályás, nem bírja az összehasonlítást. És ha már bélás, megkockáztatom, hogy nem is kéne a márkással összevetni, jobban járnánk, ha számunkra csak magyar foci létezne, na jó, lehetne még Feröer-szigeteki, Bermuda-háromszögi, de sajnos van spanyol és angol, és van Bajnokok Ligája, amit muszáj nézni, és akkor az, hogy Borsodi Liga, kicsit hervasztó. Miért brekeg a magyar foci? – olvasom egy vicclapban – mert a béka segge alatt van. Szóval miért ne lehetne a mi saját kis focinkat teljesen másféle sportnak elképzelni, ennek megfelelően másképp is hívni, mondjuk bélázásnak. Nemzeti Bélázó Bajnokság. Foglalkozása: első osztályú bélázó. Barátságos bélázó mérkőzést közvetítünk Akasztóról stb. Jó, elismerem, kicsit hasonlít a bénázásra, de ezt már csak kibírjuk, ha kibírtuk valahogy az elmúlt focitlan évtizedeket.