[...] Este hét óra tájban az ágytámla fehér fababáit nézte. Lakatot loptam, gondolta. Erről nem tudott. Ruhástól feküdt most az ágyon, a lábát föltámasztotta a támlára. Ezt az ágyvéget, ezt a bútorzatot kimondottan szerette a Virág árokban.
A szemközti falon esti fények táncoltak, egy elmenő autó lámpája felülről lefelé végigsimította a szobát. Észbe kapott, hogy egy ideje nem olvas, csak fogja két kézzel a mellén nyitva álló könyvet, és az ágy végére, a falra bámul. Hangok-zajok kavarogtak benne: az a kidobott Elemér utcai fürdőszobakályha dohogott, darab kenyér tottyant a fényakna fenekén. A híd, a gyerekkocsi. Bundapálinka. Császár doktor meleg hangja.
A kerület mély utcái fölött, mintha a szemközti járdáról jönne a váratlan csendben, belépett a szobába a völgy másik oldalának élete. Autó fékje csikorgott. Női nevetést vágott el egy kocsiajtó csapódása. Féloldalasan tiktakolt egy kulcscsomó, fém himbálózott, női léptek kopogtak a járdaköveken. Korai nyugovóra térő villamos vaskereke sírt a szépilonai villamosremíz sínjein. A csendes utcák, az útkanyarulat országúti fehér-fekete kőkorlátja fölött hullámokban áradt felé a város estéje.
Messze a Dunánál neonfények égnek, fiatal férfiak lődörögnek egyedül, kettesével. Gitárosok dobálják a lábukat egy dobogón fehér nadrágban. Valaki benyit a neonfényű új híd alatt egy tompán világított bárba, és lila nőarc néz rá kérdőn a fal mellől. Két slágerakkord a zongorán, régi dallam, Gyertyafény-keringő. Valaki leszáll a bárszékről, és kilép a kora esti utcára. Nyár végi meleg estében sétálni az új híd magasútjai alatt, fölnézni a meztelen tartókra, örülni a kemény anyagnak, a zsaludeszka betonba örökített bütykének. Tovább járni, bámulni az éjszaka képeit, ezüstruhás fiatal kurvát és éjszakába gyalogló-beszélő pulóveres tizenhétéveseket. Kóborolni senkitől sem siettetve, a parton, a hidakon, magányosan bele az éjszakába, amely nem ér véget. Hasra vágta a nyitott könyvet, és előkotorta villanyborotváját a papírhalmok alól. [...]