[...]Zárás után meleg esőben mentem hazafelé a tök üres Kossuth Lajos utcán. Nem siettem, csak lődörögtem, meg-megálltam. Juditra gondoltam, hogy még az első évben milyen híres pár voltunk mi az egyetemen, a könyvtárban meg mindenhol folyton együtt voltunk, nyári szünetekben pedig kempingeztünk Bulgáriában, stoppoltunk Krakkón át egészen a tengerig Lengyelországban. Elválhatatlanok lettünk, most meg már látni sem akarjuk egymást napokig. Ez csak egy diákszerelemnek nevezett valami, vagy micsoda az egész? Hogy nézhetett levegőnek ott az ágyon ülve, biztosan én hülyültem el három év alatt, és ez olyan szar érzés volt, hogy inkább önmagamat kezdtem volna el utálni, nehogy már Juditot, akiről még ott, a neonfényes, esőben ázó, kietlen Kossuth Lajos utcán is tudtam, hogy csalhatatlanok a megérzései. Inkább én vagyok a hülye. Láttam magam a kirakatok üvegében, hallgattam a kopogó cipőmet, egy szál ingben voltam, mégse fáztam. Gondoltam, ennyi az egész, aludt a belváros, gondoltam, hova rohanjak, jól nézek ki, akkor is, ha folyton-folyvást elvesztem itt a jófej-versenyt. Ilyesféle voltam én akkoriban. És – pontosan emlékszem – az Úttörő Áruház utáni bolt kivilágított kirakatát bámultam hosszasan, meg olykor benne magamat is, amikor egy elszánt hang azt mondta mögöttem: lövök![...]
OLVASSA TOVÁBB!