Gáti János anyás legény volt. Puhaképű, szelíd természetű. Amikor besorozták katonának, még csak rövid bajusz pelyhedzett az ajka fölött. Mikor ősszel elbúcsúzott a babájától, hogy elmenjen három évig a császárt szolgálni, sűrűn potyogtak a könnyei s a szája elcsempült. Rítt. Pedig ez nem illik a legényhez, anyámasszonyos magaviselet ez.
Szörnyen új életbe jutott Gáti János. Simogató anyai szavak, barátságos adjonistenek világából a pattogó kiszólások, maró káromkodások közé. Kemény életbe, a híres vasfegyelembe, mely úgy megszorongatta az ő emberséges természetét, mint valami vaspánt. És sűrű, fájdalmas sóhajtások szálltak el a gyönge, pelyhedző bajusz alól. [...]