[...]Ilyenkor, még az ágyban, kora reggel, leginkább utazni szeretek; csak lenne, aki megmondaná, hova menjek el hosszabb időre innen. A pályaudvar indulási oldalán a peronkalauz már szájába vette sípját, a távvezérlésű váltók már szabad utat engedtek a kék-sárga hajnali szerelvénynek, a fényesre dörgölt automaták előtt már letöröltem szájamról a kávéhabot, s birtokomba véve kiváltságos vagy előnytelen, de mindenképpen számozott helyemet, kiterítem térdemen, megszólaltatom zsebemben egy bábszínházi történelem műeseményeinek álhíreit, néhány kényszeres kulcsmondattal üveg alá zárom kísérőim rögzített mosolyú arcát, s visszadőlök elégtételeim és fogadkozásaim káprázatai közé. Félfüllel meghallgatom egy elnémíthatatlan iskolaigazgató búcsúintelmeit az egyenruhás gyermekkórushoz, egy üres fülke sugallatára a végső sípszó előtt még egyszer bocsánatot vagy hűséget ígérek egy sértődött telefonkagylónak, lakóival és izgalmaival elfüggönyözöm a házat, ahonnét elindultam, hátrább tolom emlékeimet, helyet foglalok a szemhatárig érő jelenidőben, próbatételek, látványok és találkozások angolparkjára készülődve, magamra húzom a gyorsított idő villanyvonatának ajtaját, néhány perccel a kigördülés előtt, s feltöltetlen akkumulátorokkal kígyózó villamos targoncák fölött kikönyökölök a rozsdás gőzbe. [...]
