[...]MIKOLTElőrenyújtotta a karját, s a sólyom elszállott az ökléről. Szállt a sólyom, csapott. Vadgalambra. Szállt, szállt, éppen mifelénk. Ő pedig utánanézett… egyenesen reánk… reám talán… Egyenesen reám nézett… A vadgalamb a monostor udvarába menekült, a sólyom utána… Mondd, Eiréné, igaz, hogy az ördög messziről is megigézheti az embert? A nézésével?… Igaz, hogy vonzza… Messziről…?
EIRÉNÉ
Hogyne, persze hogy igaz, azért kell keresztet vetni.
MIKOLT
Nem tudom, hogy történt, de üldözés közben a sólyom valaminek nekiütődött, egyszerre csak odaesett közénk, az udvarra. Mind reávetettük magunkat. Én a nyakát fogtam, olyan puha volt és pettyes, mint a párduc. Szép volt. Különösen a szeme. Mindig szembenézett. Nem haragosan. Királyian nézett. Szembe. Szép volt. Fojtsuk meg! sivították a leányok, fojtsuk meg! – Nem, ne úgy öljük meg!
EIRÉNÉ
Miért?
MIKOLT
Ne úgy öljük meg. Olyan szép! És egy hosszú hajtűmet kivettem a hajamból, ezzel öljük meg, arannyal, olyan szép! A sólyom, azt hiszem, értette, biztosan értette. Mindenfelé utánam fordult a feje és szembenézett. Tudta, hogy meghal. Olyan merész és szép volt, hogy majd szabadra bocsátottam. De az ő sólyma volt!
EIRÉNÉ
Gyerekség, gyerekség!
MIKOLT
Az övé volt! Lassan beleszúrtam a tűt. Könnyen csúszott. Olyan könnyen! Olyan könnyen! Át volt már egészen szúrva, vér is folyt és mégis a szeme… a szeme… olyan királyian… mondd, bűn az megölni egy sólymot?
EIRÉNÉ
Eh, egy, madarat!
MIKOLT
Talán mégis bűn… meg is gyóntam. Olyan királyi volt a nézése… [...]