[...] – Mert ez a terület borzalmas. Itt nem lehet termelni. A szerencsétlen dolgozó kísértet itt akár éhen is halhat.
– Miért?
– Miért? A szerencsétlen bűnös lélek látogatásra indul. Megérkezik az ügyfélhez, süvölt, hullaszagot áraszt, láncot csörget, a lelkét is kiteszi, majd belegebed, s mi az eredmény? Semmi. Az ügyfél felriad, s rémülten, remegő hangon kérdezi: „Mit parancsol az elvtársúr?” Erre bevetem a kriptaszagot, és síri hangon rázendítek: „Szerencsétlen, bűnös lélek jött el hozzád…”, de az ügyfél csak felröhög: „Miért ijesztgetsz, apukám?” Így nem tudom teljesíteni a tervet. Alig harminc százalékom van.
– Micsodája van?
– A tervnek alig harminc százalékát teljesítettem. Mert megvan ám a pontos terv, kérem. Egy sikoly öt pontot ér, az ájulás tíz pontot, a beleőszülés harminc pontot, a téboly száz pontot. Hogyan tudnék három hónap alatt ötszáz pontot összehozni? Pedig annyi van előírva. Ötszáz pont a normám. Ezenkívül az idei kísértetkongresszus tiszteletére tízszázalékos túlteljesítést kellett felajánlanom. De ez nem megy! Lehetetlen! Ráadásul, amint hallottam, hamarosan elbocsátások lesznek, s előfordulhat, hogy hivataltól hivatalig talpalhatok majd, amíg egy angyal lesz szíves felvenni glóriafényezőnek. Az én szakképzettségemmel! Szóval ez a munka se fenékig tejfel.
– Nem túl borúlátó maga? Tényleg nem akadna más munka a maga számára?
– Inkább maga túl derűlátó. Sajnos a földi ügyfelek mindig ilyen naiv tanácsokat adnak. Ha panaszkodni kezdek egy ügyfélnek, néhány percig hallgat, aztán ásít, és a pokolba küld. De hát nekem nincs fűtővizsgám! Ha legalább az Asztrálkonzervatóriumot elvégeztem volna, most elmehetnék a Szférákra, ahol zenészeket keresnek.A ház magasan az utca fölé emelkedett. Az utcafrontot hivalgó oszlopok őrizték. A homlokrészt zöld deszkatimpanon zárta le. Alatta nyílt a nehéz kétszárnyú ajtó, amely a fenyők árnyékában szétterpeszkedő szobákba vezetett. Különös épület volt ez, nem hasonlított a falu többi hagyományosan sátortetős, telekhatárra épült, egymásnak mogorván, vagy inkább tapintatosan hátat fordító, s az ekként képződött belső udvarra tornáccal könyöklő házához, de nem hasonlított az újabbakhoz sem, amelyek az érvényben lévő szabályok szerint a telek közepére épültek, s a rendelkezések értelmében átlátható kerítéssel voltak körülvéve, kiszolgáltatva a kíváncsi szomszédok tekintetének.
Félúton állt a felvégen épült, százados tiszafák, öles platánok mögül kifehérlő múlt századi kastély és a falu közepén éppen a vasútállomásra ásító templom között, szemben a valamikori hangyával, a mostani szövetkezeti bolttal.
Az egykori intéző építtette saját magának, de a puritán, ugyanakkor különc stílus mintha előre jelezte volna az épület későbbi rendeltetését. Amikor a háború után az intéző Ausztriába szökött, a ház az állam tulajdonába került, rendőrség lett belőle. Hogy rendeltetésének változását félreérthetetlenül, mindenki számára jelezzék, az utca felé futó füves rézsűre egy körülbelül két méter átmérőjű gipszkört helyeztek, amiből egy ötágú csillag, s alatta a sarló és kalapács volt kidomborítva. A domború részeket vörösre festették, a többit kékre. Az eső, a fagy persze lekoptatta az olajfestéket, s alóla piszkosfehéren tűnt elő itt is, ott is a gipsz.
Hárman ültek az őrs – ez volt röviden a falusiak száján a rendőrség neve – hűvös, kissé sötét és nyirkos hivatali szobájában, és kártyáztak. Dühödt szenvedéllyel játszották a huszonegyet. Egész halom pénz állt az asztalon, volt köztük zöld tízes, kék húszas, barna ötvenes, de a legtöbb a piros százas. Az apróval nem vesződtek. Ma kaptak fizetést mind a hárman. Egyelőre egyikük se volt nyerésben. Megátalkodott egyhangúsággal vándorolt kézről kézre a pénz, és senkinél se akart megállapodni. Béla tudta, hogy neki kell veszítenie, mégse mert kiszállni, megadóan várta a sorsát. [...]