A ház magasan az utca fölé emelkedett. Az utcafrontot hivalgó oszlopok őrizték. A homlokrészt zöld deszkatimpanon zárta le. Alatta nyílt a nehéz kétszárnyú ajtó, amely a fenyők árnyékában szétterpeszkedő szobákba vezetett. Különös épület volt ez, nem hasonlított a falu többi hagyományosan sátortetős, telekhatárra épült, egymásnak mogorván, vagy inkább tapintatosan hátat fordító, s az ekként képződött belső udvarra tornáccal könyöklő házához, de nem hasonlított az újabbakhoz sem, amelyek az érvényben lévő szabályok szerint a telek közepére épültek, s a rendelkezések értelmében átlátható kerítéssel voltak körülvéve, kiszolgáltatva a kíváncsi szomszédok tekintetének.
Félúton állt a felvégen épült, százados tiszafák, öles platánok mögül kifehérlő múlt századi kastély és a falu közepén éppen a vasútállomásra ásító templom között, szemben a valamikori hangyával, a mostani szövetkezeti bolttal.
Az egykori intéző építtette saját magának, de a puritán, ugyanakkor különc stílus mintha előre jelezte volna az épület későbbi rendeltetését. Amikor a háború után az intéző Ausztriába szökött, a ház az állam tulajdonába került, rendőrség lett belőle. Hogy rendeltetésének változását félreérthetetlenül, mindenki számára jelezzék, az utca felé futó füves rézsűre egy körülbelül két méter átmérőjű gipszkört helyeztek, amiből egy ötágú csillag, s alatta a sarló és kalapács volt kidomborítva. A domború részeket vörösre festették, a többit kékre. Az eső, a fagy persze lekoptatta az olajfestéket, s alóla piszkosfehéren tűnt elő itt is, ott is a gipsz.
Hárman ültek az őrs – ez volt röviden a falusiak száján a rendőrség neve – hűvös, kissé sötét és nyirkos hivatali szobájában, és kártyáztak. Dühödt szenvedéllyel játszották a huszonegyet. Egész halom pénz állt az asztalon, volt köztük zöld tízes, kék húszas, barna ötvenes, de a legtöbb a piros százas. Az apróval nem vesződtek. Ma kaptak fizetést mind a hárman. Egyelőre egyikük se volt nyerésben. Megátalkodott egyhangúsággal vándorolt kézről kézre a pénz, és senkinél se akart megállapodni. Béla tudta, hogy neki kell veszítenie, mégse mert kiszállni, megadóan várta a sorsát. [...]