[...] Ezzel a tudattal emeltük fel a Képzelettel Megtömött Batyunkat, és elindultunk a Mesékbe. Loholtunk a tarkabarka lepkeraj után. Tipegtünk, de azt mondtuk: rohanunk a Posztba. Űzött bennünket forró vérünk. Igazság- és szabadságszeretetünk. Hazaszeretetünk. Univerzalizmusunk és partikularizmusunk. Hogy réveteg futásunkat meghosszabbítsuk, mindezeket jól összehabartuk. Az egyiket a másikkal. Ettől rendben lesz a szénánk, hiszen egyszerre vagyunk ezek is, azok is, a megfelelő alkalomnak megfelelő habarásban, hogy ezzel tálaljuk fel Hivatástudatunkat. Mert bezzeg a Hivatástudat a vérünkben van. Úgy bizony. Még álmainkban is azt babusgatjuk, dédelgetjük, közben dekára kimérjük, mérlegeljük, hogy másban mennyi van. Erélyesen kitagadjuk azokat, akikben szerintünk nincs elegendő. Nemesen felháborodunk rajtuk, ítélkezünk felettük, mert nem akarják járatni a szájukat, nem verik tenyerükkel az asztalt. Nem lubickolnak a megmaradásért vívott Imaginárius Csatában. Csak állnak és néznek. Őket rögvest le kell lepleznünk. A Lakomák elején rendszerint kellő elmélyültséggel és gyanakvással ezt dekázgatjuk, megvitatjuk, aztán Kinyilatkozunk, Megesküszünk, ettől kellőképpen megnyugszunk, és Hivatástudattól eltelve büszkén megbékélünk. [...]
