[...] A feleségemmel egy hangversenyen ismerkedtünk meg. Furcsa, mert különben sose járok hangversenyre, de akkor mégiscsak elmentem, udvariasságból, mert egy barátom húga is fellépett aznap este. Ezt a barátomat Zénónak hívták, szokatlan keresztnevét dédapjától, az egykor városszerte ismert és tekintélyes gimnáziumigazgatótól örökölte, aki a régi fényképek tanúbizonysága szerint nagydarab, tüskés szemöldökű és kétfelé ágazó szakállú férfiú volt. Zénóval még gimnazista korunkban barátkoztunk össze, talán mert az osztályból egyedül mi ketten kedveltük a matematikát és azt, aki tanította, a lágy szívét nyers beszéddel leplező, férfiasan hórihorgas és szögletes tanárnőt, és ugyancsak teljes összhangban utáltuk osztálytársaink bálványát, a világító kék szemű, izmos nyakában zsinóron sípot viselő tornatanárt, aki elnéző megvetéssel bánt velünk, ügyetlen jó tanulókkal, míg a jó tornászokkal bajtársias nyerseséggel, örökké rekedt hangon, buzdítóan ordítozott, főként olyankor, ha az osztály élsportolói versenyre vagy valamilyen meccsre készültek. Ezeket a meccseket aztán vég nélkül, szinte önkívületben tárgyalták az osztályban a szünetekben, amiből mi ketten Zénóval természetesen kimaradtunk. Nem mintha sajnáltam volna: a lelkesedésük – általában mindenfajta lelkesedés, lett légyen az akár színlelt és művi, mint az iskolai ünnepélyek szavalóié és szónokaié, akár valódi, mint a futballdrukkereké vagy a rockkoncertek közönségéé – már akkor is mélyen idegen volt tőlem, nem, nem is egyszerűen csak idegen volt, hanem zavart és irritált, és még ma is némileg félelmetesnek találom a túláradó lelkesedés minden formáját, úgy érzem, hogy bármikor átcsaphat gúnyos, kollektív röhögéssel kísért hajtóvadászatba, vagy valamilyen eksztatikus törzsi ünnepbe, amely végül lincselésbe torkollik. Ebben a viszolygásban egyébként bizonyos fokig Zénó is osztozott, és öblös hangján, amely alighanem szintén dédapai örökség lehetett, csípős megjegyzéseket tett a lázasan szurkoló futballdrukkerekre vagy az iskolai klubdélutánok önfeledten rángatózó táncosaira. Ők meg, gondolom, mirajtunk nevettek, és csakugyan elég komikus látvány lehettünk, ahogy kettesben hazafelé tartunk, az alacsony, zömök, komor és hevesen gesztikuláló Zénó meg én, aki langaléta, jóságos és bölcs gázlómadárként lépegetek mellette (már tizenévesen öregesen hajlott volt a hátam, és ritkulni kezdett a hajam). [...]
