[...] Kelemen fia Kelemen! S mester maga is!
– Neked adjuk az eredei lakot, magister!
Barcsa atyafiságos kedvességétől menekülne Kelemen, hiszen várat még ő sem épített, bár amolyan síkföldi bástyákat igen. De a Kelemen névre felfigyelő parlagi kőmívesek hódolata, megalázkodása szívet indító: nem restellik böcsmölni saját tudományukat mind az egész nép és saját legényeik előtt, amint hallják a régen elhíresült Kelemen nevét, az öregét, ki elseje volt minden régi kőfaragóknak.
Megingott ettől szívében ifjabb Kelemen, de tette egész este a megingathatatlant; mintha valami megnevezhetetlen cél titkos vonzalma repítené előre útján bivalyfogataival. De alig várta, hogy a kóberes szekér éjében elmondjon mindent feleségének. (Annát, Kelemen feleségét, a bekötött arcú asszonyt nem látta még jóformán senki a nép közül. Ő, mint az izmaelita asszonyoknál szokás, nem mutatta magát, s férje igen szerette ezt a szokását.)
Reggel az asszony szemén látta Kelemen, hogy maradni szeretne. Mivel meg is mutatta Kelemen a lakot, s ahol a szemben húzódó hegy gerince alatt minden jószágokkal megszállnának, ha maradnának. Kicsordult a könny Anna szeméből a vadászház láttán.
És a szándék, hogy a legjobb építő lakása a vadászház legyen – még az éjjel –, Ákosé volt. Ő mondta apjának. Apja Kelemennek. S Kelemen Annának.
És ő volt, aki lovasok élén benyargalta a környéket, majdnem az egész megyét. Mindjárást másnap reggel. Követ adogató, követ cipelő munkásokért.
És ő volt az, aki visszavedlett háborgó fiúból hűséges, suhanc gyermekévé szüleinek, attól fogva, hogy apja éjjel-nappal a várépítés sürgetésével töltötte a maga idejét. És ő volt az, aki az erdők, hegyi tisztások lesein élte világát, s néha ugyan az épülő vár képe is beletévedt cserkésző szeme útjába. De volt már valami más, ami szeme bogarán lakott.
Nehezen mondott le a továbbutazásról Kelemen. De lemondott mégis, mert a kételkedés már Radnán bogot vetett elméjében: „Ugyan nyílhatik-e remény napnyugot felé, hogy békességes földekre érhessünk, átcsúszván a száguldozó tatár lovasok között? Békességes föld! Maradt-e még efféle?”
Mert szándéka az volt: nyakában a biztos életet jelentő ezüstpajcával, kimenekül szülötte hazájából mind ő családjával és háza népével. [...]