[...] Lót háza energikus tájban áll, jobbján a lejtő hegyvidék, balján a városi sík, harcias emlékművekkel. A síkon hullámzó tömeg, fekete és vörös, csíkos és virágos ruhák, égszínkék és vaddisznósörtés fejrevalók. Fűzős csizmák. Emberek. Ellepik a városig vezető félórányi utat.
A tömeg három embert görget maga előtt, a három ember halkan beszélget, mint három messzi vándor, akik mögött csak a növekvő táj van.
Két társa között szakállas, kövér ember lépdel görcsös somfa botra támaszkodva, állig gombolt sötét ruhában, s óraláncán valami patinás érme veri a hasa alját. Ennek jobbján ágyúgolyó-kopasz, sebes orrú emberke aprít; alsó ajkát átnyálazott vászoncsík szorítja le, melyet csupasz tarkóján kötött meg szárnyas csokorban. Az oldalán fatokos revolver. A bal oldali: fiatal ember, borzas hajában tollpihék, nyakravalója pöttyös fodor. A városi tanács kövér küldötte s a hajóstársaság képviselője mellett csak azért lépdel itt, hogy kilegyen a hármas szám, ami kell. A kopasz selypegve beszél az ajkát szorító kötés miatt.
– És azt mondja ön, ezek azok, akikről írva vagyon, hogy eljönnek egyszer, ha beérik az idő? – kérdezi a kopasz.
– Idegen még soha nem tette be lábát városunkba – mondja a szakállas. – Aki meg meri tenni, csak ilyesféle lehet.
– Talán nem tudták, hogy tilos nekik idejönni.
– Senki nem mondta, hogy tilos. De eddig mégsem jött senki.
– S ha szabad, akkor miért baj, hogy idejöttek?
– Mert eddig senki nem jött – mondja a városi tanácsos.
A borzas fiatalember hallgat. Kisápadt jobb kezében követ lóbál, s mozgó karja szamárfület gyűr zsebéből kilógó papírjaira.
Mögöttük a tömeg halkan beszélget, s helyenként nevetés hallatszik. Néhány vézna gyerek futkározik a lábak között. Többen kenyeret majszolnak, s egy vidámabb csoportban kulacs bujdosik. Valaki énekre zendít, de az elöl járó szakállas elöljáró felé intenek, s befogják a száját. Szürke mormolás úszik a levegőben. [...]