Fölhívott a fiam, azonnal menjek át.
Mondtam, nem jönne inkább ő, én már nehezen mozdulok.
Jó, átjön értem az autóval. Látnom kell, amit hajnalban talált.
– Mit?
Majd meglátom.
Olyan volt a hangja, mint aki teli szájjal beszél. Elgondolkodtam, mi lehet az a dolog, amit nekem feltétlenül és azonnal látnom kell. Kifordított valamit a földből? Ilyenkor már nem ás az ember. A padláson lelt rá régi, elfeledett tárgyakra, valami titkos hagyatékra? Beszéltek ezt-azt korábban, hogy nem véletlenül adja el a házat olyan sietve az előző tulajdonos. A fiam néhány éve ütötte nyélbe az üzletet. Azt bizonygatta ez az előző tulajdonos, hogy remek vásárt csinál. Azóta persze kiderült néhány kellemetlenség, akadtak gondok a vezetékekkel, a huzalozással, a szigeteléssel, és a kazánt is ki kellett cserélni. Egy tavaszi napon a kert végén alattomos csillogással megjelent a talajvíz. De a ház állt. És az övé volt. A fiam háza. Most meg talált valamit ott. Amikorra idáig jutottam, már nyomta a dudát. A fiam Fordja, járt a motor. Milyen fehér füst köhögött belőle. A szomszédok leselkedtek a függöny mögül. Beültem mellé, most is túl meleg volt, és a szagosítót használta, amitől mindig felkavarodott a gyomrom.
Legközelebb a banánosat teszi be, mondta, olyan furcsa volt a tekintete. Gázt adott. Néhány utca volt csak, hamar megérkeztünk.
– Kiraktad a zászlót?
Kirakta, mondta a fiam.
– Miért?
Szép, mondta a fiam. És még hozzátette, jól mutat.
Nem vitatkoztam. Tényleg mutatós volt, az utcára néző ablak mellett. Aztán már nem szólt, megfogta a karomat, úgy vezetett hátra. Mintha el akarnék szökni. Láttam, van új kerti törpéje. A hintát befestette. Hozatott sódert meg meszet. Ott hevert a test a csirkék kerítése mellett. Egy ember teste. Először azt hittem, alszik. De nem aludt. Már nem élt. Mellette hevert az ásó. Új ásó volt, láttam. A tyúkok meg-megbillenő fejjel, kíváncsian nézegették. Az egyik átdugta fejét a drótok között, és az ujjai mellől csipegetett.
– Ezt találtad?
– Ezt – mondta a fiam.
– Hogy lehet ilyet találni? [...]