[...] Hogy zötyög ez a villamos; a feje jobbra-balra rázkódik, súlyos, százéves fej. Mit fog szólni Sándor, ha elmeséli neki ezt a régen esedékes, váratlan találkozást; alighanem semmit. Akkoriban kezdődött ez Sándornál, amikor leváltották az egyetemen, és csak abban az iparitanuló-intézetben kapott állást. Egyszer véletlenül megtudta, hogy „a docens”-nek csúfolják odalent a háta mögött; azért kellett hát restelkednie, amire olyan büszke lehetett valaha: hogy olyan fiatalon kinevezték. De abban a sárfészekben legalább azzal nem törődött senki, hogy forradalmi bizottsági tag volt; az intézet tanári kara csupa deklasszált, lecsúszott ember, hajótörött roncsok, az egyiket kidobták egy lányiskolából, mert macerálta a kislányokat, a másik elitta az eszét, már csak a nyugdíjkorhatárt akarták vele eléretni, addig is aludt a katedrán; ezeknek Sándor nemcsak „a docens” volt, hanem „a bolsi” is, a párton kívül ugyan, de hát az mindegy. Kivéve persze az igazgatót, a párttitkárt, a személyzetist: azoknak a szemében ő volt az első számú közellenség, a főveszély, holott a műhelygyakorlatok lassanként ateista szemináriummá alakultak át a kezén. A „kartársak” ráadásul meg is voltak sértve – hogy a feleségét, ha néha lement, nem hozzájuk hurcolta vizitbe. A malomkövek csak szombat-vasárnap és jelesebb ünnepeken függesztették fel az őrlést; olyankor Sándor hazajött, vagy ritkábban, hisz az volt nehezebb, és többe is került: ő ment le hozzá a gyerekkel. [...]
