Volt egyszer egy kisnyúl. Szörnyen buta, rest meg álomszuszék jószág volt őkelme.
A többi nyúl Paprikásnak keresztelte el őt. Miért? Mert biztosra vették, hogy az útjába kerülő legelső ember elcsípi, és paprikást főz belőle.
A nyulaknál, mint minden valamirevaló állatfajtánál, az öregek váltig oktatják a fiatalokat, hogyan kell helytállni az élet küzdelmeiben. A jóravaló nyúlnál a legfontosabb az, hogy még álmában is nyitva tartsa a fél szemét, és hegyezze a fél fülét. Ha pedig a vadásznak vagy kutyájának közeledtét csak neszezné, akkor: uccu neki, rögtön meneküljön!
Hiába! Paprikáson nem fogott semminő okos intelem. Mialatt a vén, tapasztalt nyúltanítók magyaráztak a kisnyusziknak, Paprikás csámcsogott, vagy elszundikált magának, éppen mint a rossz gyerekek az iskolában.
Nos hát nyáron, mikor mezőn-erdőn minden bokor, minden laboda eleséget és menedéket ad a nyulaknak, Paprikás is eléldegélt valahogy.
De mikor lehullott az első hó, azon a napon kezdődött a többi nyúllal együtt a Paprikás sanyarúbb sorsa.
A hó eltemette a füvet. A fehér hóleplen jó búvóhelyet is nehezebb találni a nyúlnak. Azonkívül a nyom is jobban észrevevődik a havon. A nyulakra könnyebben ráakad minden ellenségük.
De mindennek tetejében ilyenkor történik, hogy minden városból, faluból a határba indulnak el a puskás vadászok. A Paprikás és nyúlnépe lakta mezőségekre éppenséggel sok vadász készült ki.
Kitört persze a nagy riadalom a nyulak között, ahogy neszét vették a vadászok közeledtének. Hanyatt-homlok iramodtak a határ legelhagyatottabb zugába. Ott lelapultak barázdák mélyén, zsombékok, bokrok, fák tövében.
Az ám! Csakhogy a vadászokon nem fog ki a nyúlész.
A vadászok nemcsak egy oldalról indultak a szegény nyulak üldözésére a határban, hogy tova lehessen szökni puskacsövök elől az éber nyulaknak.
A vadászok egyszerre több oldalról kerítették be a mezőnek azt az elhagyott zugát is, ahol Paprikás és nyúlnépe meghúzódott.
Úgy nevezik ezt, hogy körvadászat. [...]