[...] Később aztán az apám sok gondot okozott ezekkel az előzékeny mondatokkal. Beismert tudatlansága és beismert tévedései miatt nem kisebb, hanem nagyobb lett a bizalmam a tudásában. Mentem utána. Bizalmam egy időre úgymond túlnőtt a szükségesen. Hogy csak egy egészen egyszerű, de egy életre kiható példát mondjak, úgy tízéves korom körül jutott el a tudatomig, hogy ő kommunista, s ha ő kommunista, akkor szükségszerűen én is kommunista vagyok, szavai alapján ez volt a következtetésem, vagy annak kell majd lennem, kommunistává kell válnom. Fiú vagyok és férfi leszek, mint ő. Holott akkor már nem egy alapos ellenérvem akadt a kommunistaságuk ellen. Ügyeltem, ne az legyen az egyetlen mintám, amit ők csinálnak. Ne legyek majom, ne kelljen mindig mindent imitálnom, hogy jó fiúnak tartsanak. De ettől kezdve, mintegy három éven át, valósággal rogyadoztam a fiúi kötelezettség súlya alatt. Hogy ilyen meg olyan a kommunista ember, mérlegeltem, s akkor én miként tegyem, hogy én ilyen kommunista ember legyek. A Tauber nagyapámat a kommunisták elutasították, a Nádas nagyapám viszont a kommunizmust utasította el, ezt sem értettem. A fajsúlyt, a fajsúly különbségeiből adódó fizikai tulajdonságok mibenlétét apám e korai előadásában értettem meg először, s aztán az iskolában már csak vissza kellett nyúlnom a korai előadásához, hogy valamennyire ismét megértsem, mígnem ismét elfelejtem. Aha. Ezt már egyszer felfogtam. Ekkor és akkor, ilyen vagy olyan pozícióban, mert a dologgal együtt emlékeztem persze a megértés vagy a meg nem értés helyzetére. Most ugyan nem értem, amit akkor érteni véltem. Mert amikor megváltozott a helyzet vagy a beszédhelyzet, akkor megint nem értettem. Nem értettem, hogy miként lehetnék kommunista, ha egyszer nem is lehetek más, hiszen már az vagyok. Nő nem lehet belőlem. Azóta is kutatom az értelem szerkezetét, morfológiai kötöttségeit, amivel az elme anyagát egyáltalán képessé teszi a felfogásra, de csak olyan dolgokat raktároz el a végleges helyén, amelyeknek előzőleg felfogta az értelmét és az összefüggésrendszerét. Amikor az évekkel lassan mégis, minden korábbi tudással együtt, és minden korábbi tudomásom ellenére, legalábbis sejteni kezdtem, hogy mi a fajsúly vagy mi a kommunizmus, vagy annyi minden más egyéb, akkor azt is megfigyeltem, hogy egyetlen dolgot hányszor is kell megértenem a legkülönbözőbb élethelyzetekben. Sokszor. Számtalanszor. Egyetlenegyszer. S még több idő telt el, amíg különböző mellékesnek vélt jelekből megértettem, hogy ezzel mások szintén így vannak, nem csak én, aminek az emberi tudat szempontjából megint csak különös jelentése lett. A felfogás állomásai, ismétlései, a megértés és az értetlenség különböző fokozatai, a félreértések és a téveszmék igen konkrét helyzetképekhez kapcsolódtak. Azaz közel sem a puszta információt rögzíti az elme, a legkevésbé sem. Értelmező szótáramhoz segédképtár kapcsolódik. A sirály neve szikrázó délelőtti fényben a vastagon havas Újpesti rakpart, hátterében a felrobbantott Margit híd jégbe fagyott csonkjaival, a szárnyszegett madarával. Sirály, ezek a sirályok. Az áramlástechnika első alapfogalmai már az újjáépített Margit híd képével vannak összeírva, egészen pontosan a szigeti lejáró lépcsőjének korlátjához fűzve, ahonnan jól látható a pilléreken megtörő víz felgyorsulása, majd drámai összezúdulása a pillérek mögött. A mozgás, a sebesség és az erő magyarázatával vannak összeszerkesztve ezek az emléklapok. Ha pedig felnézünk az aznap borús égre, akkor az áramláson lebegő sirály, vagy egy tollpihe valamelyik sirályról, amint ez a tollpihe, az apám fajsúlyról szóló magyarázatához igazán kapóra jön. [...]
