Nálunk mindig nagy ünnep volt a karácsony, boldog és izgalmas, hiszen népes katolikus polgárcsalád voltunk. Egy budai társasház két lakását laktuk kilencen: apám, anyám, a három fiú, anyám szülei, és – ez ma talán meglepően hangzik, de most az ötvenes években vagyunk – mindkét lakásban háztartási alkalmazott (nevezhetjük szebben házvezetőnőnek, csúnyábban cselédnek). Ehhez jött még a kutya, egy békés, de szigorú küllemű németjuhász. A három fiúból én voltam a legkisebb, a kedvemért tartott ki évekig a jézuskás-meglepetéses karácsonyeste. Mindig hatalmas fenyőfánk volt, a teteje a plafonig ért (legalábbis így láttam gyerekszemmel), és csodálatosan fel volt díszítve olyan furcsa régi díszekkel, amik az ostrom előttről származtak. Így mondták: az ostrom előtt – értsd 1945 tavasza előtt. A kommunista propagandában ezt a történelmi pillanatot „felszabadulásnak” nevezték, biztosan az is volt sokaknak, de a mi családunknak nem, mi sosem használtuk otthon a „felszabadulás” szót, csak azt, hogy az ostrom előtt-alatt-után. Szóval a díszek jó része az ostrom előttről volt, ezt érezni lehetett rajtuk, csillámporral bevont angyalkák voltak, apró falusi templomocska, és félig törött csillogó gömbök, amiket ügyesen úgy fordítottak, hogy a törött rész hátrafelé legyen. Mindig volt csillagszóró és igazi gyertyák – elektromos gyertyák még nem léteztek.
