[...]Negyedik fejezet Másnapra felderült. A szürkeség szétfoszlott az égről és bágyadt, erőtlen világosság ömlött el a reggeli párában fürdő, görbe ország fölött. A különös, fájdalmas csend megszűnt. A ködön áttetsző faluban megmozdult az élet, és a mezőn is feltűntek az imbolygó emberalakok. A kaszálókon elnyújtott nyakú, kopott bivalyok állottak hátukra simított szarvakkal, testükre száradt sárral, a világba merített vörös szemekkel. Mellettük néhány román pásztor botra dűlve, mozdulatlan, lassan bontakozva ki a földből párálló vízködből, mintha a kőkorszakból ébredeznének. Távolabb széltépett, töredezett nádasok bronza fénylik elő félig elmerülve a zavaros pocsolyákban. A nap halványan kelt, s a száraz avaron csillogott a többnapos eső. A levegő még álmos, siket volt. A fák még nem emelték fel csüngő, erőtlen ágaikat. A kis temető néhány ösztövér keresztje úgy maradt, ahogy a szél megdöntötte, s a lassan sorvadó sírdombok között, a hegyoldalról még szivárgott a sárga agyaglé. A lovak cuppogva döcögtették el mellette a kocsit.
– Ez is magyar temető! – gondolta a gróf. – Felhagyott magyar temető, amelyben egész nemzedékek tűntek el. Kihalt családok, a Filekiek, Rákosiak, Kászoniak, Bölkényiek, Rigók, Horváthok, Benkők, akikről az este olvasott, s akiket nem kérdez, nem gyászol senki, csak a szél dúdol el fölöttük a süppedésekben nőtt száraz dudva között. Éjféli árnyuk nem ütődik senki emlékezetéhez. A kísértetek eltűntek belőle, a titokzatos villanások, félelmek, különös rezgések, nyöszörgések már nem bántanak senkit, a hazátlanok nem néznek be senki ablakán.
– Jövőre disznólegelő lesz belőle – újságolta a kocsis a bakról. – Úgy határozott a képviselőtestület. Már jóvá is hatták a határozatot.
– Nem kérdeztelek! – mordult rá a gróf és visszasüppedt magába, mintha a saját orrát nézné.
– Pedig nem lesz szerencsés erre járni, ha megbolygatják a halottak nyugalmát! – gondolta János –, mert az ilyen bolyongó lelkek nem távoznak el a határból. Ott rémítenek a keresztutakon. Ott zsinatolnak, szomorkodnak, dideregnek, s a kutyák becsapott farkkal vonítanak el onnan, mert azok látják. A marha is fél és csak üggyel-bajjal lehet áthajtani az ilyen helyeken. Ez így lesz, amíg Jézusnak eszébe nem jut, hogy összeszedje őket. De mikor lesz az?… Itt van, ne! Nem megmondtam?
– Mi az? Miért állt meg a kocsi? – rezzent fel a gróf.
– A halottak! – borzadt el János. – Megfogták a kerekeket! Vai, Doamnă, Domnu Zeu!
– A szemed világát fogták meg! – szidta a gróf. – Mert marha vagy, nem parádés kocsis! Belehajtasz a dágványba! Nem látsz? Hol jár az eszed? [...]