Se tilalom, se kényszer [1993. szeptember] 209. Nincs emberi méltóság szellemi szabadság nélkül: úgy hinni vagy nem hinni Istent, ahogy igaznak érezzük.
A lelkiismereti szabadság megmásíthatatlan feltétele, hogy senki emberfia, bármi legyen is a rangja, címe, hivatala, ne írhassa elő, hogy mit szabad gondolnom az emberiről és az emberfölöttiről, arról, ami a látókörünkben van, és arról, ami azon túl van.
Sem állami, sem egyházi hatóság nem kényszerítheti és nem büntetheti a lelkiismeretünket. Hogy a kényszerítő eszközök törvényes monopóliumával – ezzel a rendkívüli hatalommal – az állam ne élhessen vissza: erre való a demokrácia, amelynek alkotmányai kimondják, hogy az állam vallási igazságok, hitek, meggyőződések kérdésében nem illetékes.
Az újkori ember kivonta a testét és a gondolkodását egyház és állam szövetséges hatalma alól. Hogy mint eretneket meg ne kínozhassanak, az alkotmányokban kifejeződő polgári emancipáció (a törvények szelleme) elválasztotta egymástól a szellemi és a fizikai hatalmat.
Bizonyos, hogy a papi és a fegyveres tekintély évezredeken át összekapcsolódott, elválasztásuk pedig modern jelenség, amely a nyugati civilizációban csak a felvilágosodás kora óta lett elfogadott, és már szinte axiomatikus érvényű, tehát érdemlegesen nem is vitatott alapelvvé.
Van-e hatalmi köze az államnak ahhoz, hogy a polgár mit érez, hisz, gondol? A nyugati mentalitás szerint nincs, a keleti mentalitás szerint van. Ha az államfő egyszersmind egyházfő, vagy ha az egyházfő egyszersmind államfő, ha a pártvezér az első számú bölcs, illetve ha az ideológiai, nevelő párt feje egyszersmind a kizárólagos államhatalom birtokosa, akkor az embernek baja lehet abból, ha tőlük eltérően hisz és gondolkodik. [...]