1 A Hargita körül olyan a decemberi hajnal, mintha a megfagyott igazság töltené be az űrt. A hold, mint vértelen szűz, fehér erdőbe száll, s mellette tündérek suhannak el legénymeleg után. A Küküllő jegén, a merengetőnél, csillanva buggyan a víz, mint folyó ezüst: idegyúl a csillagok fénye, és látni lehet, hogy átfúrja magát a földön, s végtelen mélységeken úgy halad át, mint az Isten szemetüze.
Ilyenkor sír a hó, mint a leánylélek, ha taposnak rajta.
A madár szopogatja a lábát, hogy el ne fagyjon.
Zúzmara virágzik vakító fehéren, s az eszterhéjakon a tél fegyvere a föld ellen támad, mert annak méhe forró örömben most foganja a tavaszt.
De az ember jósága megdermed a leheletben, mert halál surran, aki lelket keres melegítésre magának.
Egy kutya vakkan, s álla alatt összecsörren a fagyott szőr.
S már törvény szerint virrad: a falu olyan a szaporodó fényben, mintha emelkedne az ég felé. Hajnal bomlik, s világ támad. A székelyek a nyomorúsággal egyszerre mozdulnak az ágyban, s mint gyermekben az értelem, új nap születik.
A felszegen, egy kevély állású házban, nyilallik az élet. Az ablak alatt a halál ostorozza magát a csípős hidegben, mert korán érkezett. A kapun, piros tulipánok között, két név látszik a fény leheletében: Pandi Zsiga s néki hites társa, Pakot Sára. [...]