[...] Ahol a tizennégyes villamos apró sikolyokkal Angyalföldnek kanyarodik, csöndes cukrászdában bújtak el rettegve, szégyenkezve, egymástól részegen, hónapokon át.
Szerette az asszonyt. Szerette az árva ember hálás, boldog szerelmével. Az asszony hallgatag lett, soványodott. Emésztette ez a csodálatos, kék lángú lobogás.
Augusztusban szakítottak.
Nem bírták tovább a kínt, a reménytelenül szőtt álmokat, a lopott perceket. Az asszony sírt, szeme kivörösödött, csúnyán bedagadt. Meleg délután volt, kószált a puha aszfalton, majd elment a nővéréhez, elmondott mindent.
Későn került haza.
Megcsókolta férjét, mint hat éven át mindig, és most először, váratlanul úgy érezte, el kell számolnia eltöltött idejével. Elmondta: ágyneművásznat nézett a városban, a kislánynak kötényt, elég messze, a Bajcsy-Zsilinszky úton, azután még elszaladt a nővéréhez.
Kendur már az ágyban feküdt. Élesen nézte a vetkőző asszonyt. Ő elhallgatott. Engedelmesen lehajtotta szőke fejét, leoltotta a villanyt.
Két napig kerülték egymást.
A harmadik nap reggelén Preisz borostás, elkínzott arccal bement a présműhelybe, megállította az asszony dobogó gépét.
– Elmegyünk, Mária…
Elmosolyodott. Szeméből kibukott a könny. Fölállt az alacsony zsámolyról, megható, szép mozdulattal lesöpörte köpenyéről a fémhulladékot.
A lányok némán, döbbenten nézték a sokkockás ablakon, amint egymáshoz simulva, nyugodt léptekkel távolodnak a csőraktár szigorú oszlopai között.
Alkonyatkor visszaadta jegygyűrűjét Kendurnak. Kendur csak annyit mondott:
– Akkor éjszaka tudtam. Azóta lehajtott fővel élek. Maradj nálam. Szeretlek.
Remegő kézzel öltöztette kislányát, és karjába kapva menekült. A taxiban Preisz megcsókolta sápadt arcát, végtelen alázattal. [...]