[...]Érdemes némi figyelmet szentelni – nem a szebbnél szebb Weiss nővéreknek, hanem a férjeknek – e három jeles férfi kinézetének, megjelenésüknek és viselkedési alkatuknak, mert mintha három elkülönülő típust képeznének.
Chorin külsejénél nincs mit különösebben időzni, hiszen az túlzás nélkül mondható jelentéktelennek a maga alacsony termetű, köpcös, ám mozgékony alakjával, kopasz és nyírott bajszos fejével, élénk tekintetével. Annál inkább kitűnik szellemi képességeivel – amelyek arckifejezésére is kiülnek, tekintetében is meglátszanak –, és kitűnt már diákként is. Itt jegyezzük meg, hogy az egyetemet királyi kitüntetéssel végezte, és a vele járó jutalomgyűrűt maga Ferenc József adta át neki – ennek maradandó élménye pedig sajátos ellentmondásba került a diákköri forrófejűségekkel, amikor is társaival mint heves Habsburg-gyűlölők még osztrák firmák kirakatainak bezúzásától sem riadtak vissza. Miután azonban Chorin Ferenc csillaga – nem csak rokonságunk örömére – ilyen magasra kúszott, persze hogy egészen másképp viselkedik már. Például ha érdekében áll, és ha odafigyel, nemcsak hogy nyájas tud lenni, hanem szórakoztató is, ha pedig ahhoz támad kedve, sziporkázóan vagy metszően szellemessé válik. Ám ha, mondjuk, társaságban valami kívánsággal vezetnek oda valakit hozzá, rendszerint gyanakvóan, rideg tekintettel néz föl az illetőre, és ülve nyújtja neki a kezét. És annyit hadd áruljunk még el, hogy noha vitathatatlanul briliáns a humora – viszont botfüle van.
Kornfeld testalkata arányosabb, arckifejezése pedig egy fokkal szívélyesebb a sógoráénál, valami galamblelkű naivitást is sugároz, mosolya pedig megnyerő, s még vastag üvegű okuláréja is érdeklődően villan vendégeire. Eközben illatos szivarjának tekergő füstvonalaival írja a levegőbe mindazt, amit mond – úgy kell a személyzetnek hamutállal a nyomában járnia, hogy le ne hamuzza vagy, ne adj’ isten, ki ne égesse a drága szőnyegeket. Móric az előkelő társaságok rendkívül kedvelt alakja – némelyek a nemzet bárójának titulálják –, vacsorákon, fogadásokon valósággal körülzsongják mindazok, akik derűjéből, jóságos szavai simogatásából részesülni akarnak, vagy a tanácsát kérik, és ő ugyanúgy kiismeri magát az egyházi birtokok terméshozam-problémáiban, mint a kultúra, a nevelésügy vagy a költészet tetszőleges részletkérdéseiben. Sokat hangoztatja például, hogy az agrárproletárok nagy tömegei csak kivándorlás útján lelhetik meg boldogulásukat. Kornfeld Móricról elmondhatjuk, hogy erényes jellem, egy nyíltszívű, nagy tudású, a keresztényi szeretetben hívő és tettre készen lelkesült ember.
A rossz nyelvek szerint Chorin és Kornfeld puritánnak akartak látszani, és rokoni barátságuk mögött is aggályos pénzügyi megfontolások álltak – hozzájuk képest az elegánsabb megjelenésű Kohner már-már könnyelmű és élveteg világfinak volt beállítva. Sógoraival összehasonlítva Artúrt szinte jóképűnek, fessnek és szálfatermetűnek mondhatjuk, tényleg. Talán mert ő nem az askenázinak mondott zsáner előnytelenebb testi jegyeit viselte, hanem a szefárdok tetszetősebb vonásai határozták meg karakteres arcélét és arányos alakját. Magyarán, kifejezetten jó megjelenésűnek számított – nemcsak fiatalon, hanem majd negyvenen, sőt ötvenen túl is. Másoktól viszont azt hallani, hogy Kohner figurája nemhogy szépnek, még érdekesnek sem mondható, mert sem arisztokratikus vonásokat, sem bármiféle zsidósan bankemberi jellemzőket nem visel magán – valami rendkívül és megnyerően elegáns jellegtelenség sugárzik alakjából. Miközben élénk esze és fölkészültsége, közvetlen és kedélyes figyelmessége ellenállhatatlan. S mintha mindez azt is szolgálná, hogy Kohner báró tekintélye és híre egyre növekedjen, mégpedig – noha eredendően jogász és bankember volna ő is – nem a pénzügyi-gazdasági, hanem a felsőbb társadalmi szférában.
Viszont kétségtelen, hogy Weiss Manfréd fiai és vejei közül mégiscsak Chorin Ferenc az, akire a legerősebben hatott az alapító atya eredeti észjárása és praktikus zsenialitása. A roppant tanulékony ifjú Ferinek még az is tetszett, hogy apósa egyáltalán nem tartozott a hitüket átélten gyakorló zsidók közé, vagyis olyankor sem a vallási problémák hozták lázba, ha netán templomba tette be a lábát. A pesti neológok hitközségi szervezetében tehát Weiss Manfréd ugyanúgy az észszerű munkamegosztás híve volt, mint a világi szférában: ki-ki foglalkozzon azzal, amihez ért. S ha már nem maradhatott ki a vallási közéletből sem, ott is inkább a pénzügyekre fordított gondot. De ugyanilyen szorgossággal vezérkedett a hitközségi pálya anyagi térfelén későbbi veje, az ifjú Chorin is – amíg lehetségesnek tartotta, megmaradt az izraelitákén, igaz, hogy akkor még nem mint a legirigyeltebb vő. És noha egyik felmenője rabbi volt Aradon, ő maga tényleg nemigen mutatott vallási érzékenységet, s a forradalmak után különösebb megrázkódtatás nélkül cserélte le felmenői felekezetét katolikusra. [...]