[...] Legjobban az esküvőjéről szerettem hallani, s ő is arról beszélt a legszívesebben. Én harminckettőben születtem, nekem 1914 s az első világháború kitörése majdnem olyan titokzatos és távoli volt, mint nektek Napóleon vagy Julius Caesar. Tudod, hogy van ez: minden, ami nem most volt, nem a mi életünkben, hanem régebben történt, elképzelhetetlenül messzinek tűnik.
Már az is iszonyúan izgalmas volt, hogy Nagyanyám vénen ment férjhez, harmincöt éves korában. Az én képzeletemben a menyasszonyok ifjak voltak, gyönyörűek, és hosszú fátyol lengett utánuk, mikor elmentek az esküvőjükre. Nagyanyám titokban ment férjhez, a rokonai tudta nélkül, csak úgy, egy szürke kabátban, leszökött az anyakönyvvezetőhöz, úgy kötött házasságot, aztán visszaosont a házba, ahol dolgozott, és egész délután a kezét tördelte, mert nem merte megmondani a gazdájának, hogy elmegy. Végül aztán nem is szólt semmit, csak egy levelet hagyott ott, és kiszökött a házból.
Nagy házban lakott az én Nagyanyám, az erkélyüket griffmadarak tartották, s hátul kert volt, medencével. A levelet bedugta a gazdája szobájának ajtórésébe, s kisurrant a kapun. Tél volt, úgy mesélte, olyan igazi tél. Valaha sokat utazott azzal a családdal, ahol dolgozott, bejárta Skandináviát, látta, milyen a tél északon, milyen sajátságosan zöld az éjszaka meg a levegő, hogy villognak a jégcsapok, s milyen sárga, fényes, nesztelen és vastag a hó. De Nagyanyám azt mondta, hogy akkor, tizennégy januárjában sokkal szebb volt a tél Budapesten, mint valaha is Svédországban. Nagyapám a sarkon várt rá, kivette a kezéből a szatyrát. Mentek az utcán és énekeltek, de Nagyanyámnak közben potyogott a könnye, úgy félt a hajdani gazdájától, persze azért csak énekelt, mert boldog is volt, s a könnyek szinte odafagytak az arcára. Akkor énekelt először életében utcán.
Nagyapa festő volt, szobafestő, már nem nagyon fiatal, negyven éves, ott dolgozott abban a házban, ahol a Nagyanyám élt, ott festette a lépcsőházat, úgy ismerkedtek össze. Mikor Nagyanyám megszökött vele, az körülbelül olyan hőstett volt, mint amikor egy úszni nem tudó beleveti magát a folyóba: talán mégsem süllyed el… [...]