[...] A mű létezési módját ezért kettősség jellemzi: anyagi megtestesülését tekintve felfogható úgy is, mint objektív realitás, de tulajdonképpeni – érték- és jelentésképző – funkciója szerint feltételekhez kötött, potenciális tárgy, vagyis – befogadó szubjektum aktivitását feltételezi. A vers kézirata – anyagi léte – például elenyészhet, de műalkotás voltában megőrizheti az emlékezet.
Az írásbeli rögzítettség tehát önmagában nem biztosítja, hogy a szöveg műalkotás volta megnyilatkozzék. Létezésének ebben a formájában csupán szkematikus nyelvi képződmény (Ingarden 1977), amely a jelentéslehetőségeket kijelöli, ezek a lehetőségek pedig az olvasói befogadás – konkretizáció – során valósulhatnak meg, koronként, egyedenként sajátos, más-más módon. A világot alkotó tárgyiasságok, individuumok léte is szkematikus, hézagos, határozatlan: Ingarden szerint az ilyen tárgyiasság intencionális jellegű, vagyis azáltal nyeri tárgyi jellegét, hogy a befogadó tudatában e meghatározatlanságból kibontakozik, hézagai, üres helyei kitöltődnek. Ez az ontológiai kettősség indokolja hogy az önmagában vett szöveg artefactumszerű létezési módját, a tárgyművet megkülönböztessük a befogadás által konstituált esztétikai tárgytól, amelyben a tárgy műalkotás volta aktualizálódik, beteljesedik. (Mukařovský 1974). És ugyancsak ennek a kettősségnek megfelelően különíthető el – metaforikusan szólva – a műalkotás léte és élete.
Élete ugyanis olvasóitól függ. „Az irodalmi tárgy – mondja Sartre – furcsa búgócsiga: csak mozgásban létezik. Hogy létrejöjjön, konkrét cselekvésre – olvasásra – van szükség, és addig tart, amíg vége nem szakad az olvasásnak. Ezen kívül csak fekete nyomok vannak a papíron” (Sartre 1966: 268). [...]