[...] Élt ott egy öreg halász, Méleknek hívták, olyan volt, mint egy ősatya. Kimért mozdulatokkal szedte rendbe a hálót, lassan forgatta az evezőt, biztos kézzel hajigálta a halat, úgy lépegetett egyik csónakból a másikba, mintha kövezeten járna. Mindig úgy beszélt, mintha egyedül volna, s magában beszélgetne. Szelíd volt, még minket, gyerekeket sem korholt. Vízhez, időjáráshoz, a halak életéhez, természetéhez, gondolkodásához (mint mondta) jobban értett bárki másnál. „Vízen születtem, vízből jöttem, vízen fogok elmenni” – mondogatta gyakran. Dünnyögve adott tanácsokat a hozzá forduló ifjabbaknak, az egész környékről hozzá fordultak tanácsokért. Nemcsak a halászat dolgában, hanem mindenféle egyéb ügyeikben is. Esténként, mikor a háló kirakásával végzett, rokkant kis háza előtt üldögélt, halat sütött a tűznél, s figyelmesen hallgatta a köréje telepedett férfiak, nők fecsegését, sok gondját-baját, panaszát, kérdéseit. Jobbára csak hallgatta, s nekik mintha ez is elegendő lett volna. Ha meg szólt egy-két szót, úgy lesték, mint egy prófétát. Néha-néha egy szelíden dorgáló mondást is elejtett, még ennek is örültek. Talán szent embernek tartották, ő magát „az Úr hitvány szolgájának” nevezte, s csak legyintett, ha dicsérték. Hosszú, ősz haja a vállát verte, szakálla elborította szőrös mellét. Többnyire mezítelenül járt még a téli hidegben is, csak akkor vetett a vállára egy ócska, szakadozott, barna csíkos köpönyeget, ha nagy ritkán Gadarába ment, a Gyülekezet Házába.
Ez az öregember lett gamalai életünk középpontja. Mármint kettőnknek, nekem meg az öcsémnek. Mi tette őt olyan vonzóvá? Olyan érdekessé? Magányosan, szegényen élt, egyedül halászgatott, rokonságát, ismerőseit sohasem emlegette, nem látogatott senkit. Életéről, múltjáról véletlenül sem szólt soha. Nem nevetett, és nem volt szomorú. Arról sem tudott senki, mikor, honnét került ide, és hogy tanult-e valahol. Mégis úgy emlegették, mint nagy bölcset, mint aki mindent tud. Hallottam, régen afféle kötekedő emberek, amilyenek Galileában sűrűn akadnak, idézeteket tártak elé az Írásból, hogy csúffá tegyék, sőt olyan is került, aki koholt idézetekkel állt elő sohasem létezett könyvekből. De kudarcot vallottak, mert az öreg okosan fejtegette az igaziakat, s csak legyintett a koholtakra. Majd meg valami görög írást vittek hozzá, mintha egy barlangban találták volna, s ráfogták, hogy ősrégi kánaánita irat. De a vénember folyamatosan olvasta, mintha görögnek született volna. Ezután szégyellték ismét próbára tenni. Híre messze földön elterjedt.
Mindig egész gyerekraj nyüzsgött a csónakjában. Feddés nélkül tűrte csintalanságainkat, lármánkat, éretlenségünket, s nyugodtan végezte dolgát csöndes, kimért módján. Ezer kérdéssel halmoztuk el, mindig világosan, egyszerűen felelt. Akarva-akaratlanul megtanultuk a halászat minden fogását, s az volt a legnagyobb gyönyörűségünk, ha segíthettünk neki. Sohasem kívánta, csak megengedte. Ez volt számunkra a legdrágább ajándék. [...]
