[...]A tengerész. A találkozásunk előtti estén egy gyors légi tragédia szemtanúja voltam a hajdani Három Há Hotel (Hotel Hilton Havana), ma, Szabad Havanna Szálló húsz nulla négyes szobájának erkélyéről. Egy csempelapos dohányzóasztalon dolgoztam éjszakánként, a kőre tett fürdőszobaszőnyegen ülve. Húsz emelettel lejjebb a parkoló alacsony falán a negyed utcagyerekei ültek éjfélig, egyig. Mindig öten: pontosan meg tudtam számolni a cigarettájuk parazsát. (Nappal lent járva piros ruhás néger lányt bámultam ott: körülpörögte a lyukakat, amelyeket a történelem tépett a járdába a színes aszfalt boltcégérek eltávolításával; egy szakajtó gyerek tapsolt a kínai zöldségesboltjából kiguruló zenére.) Fél tizenkettő volt, éjjel. Csönd. Csak a falon túl verte a szerelmét egy szikár argentin emigráns. Bár jobbára közép- és kelet-európai üvegipari szakemberek meg kohómérnökök lakták a szállót. A családosok két szobát kaptak. Emeletenként valamennyi szoba végig egymásba nyílott, barna faajtókkal, akármekkora lakosztályokat ki lehetett alakítani belőlük. A Sierra Maestra Szállóban nemrégen belőttek hajóágyúval a felségvizek határán túl ólálkodó emigránsok, épp annak a magyar szakembernek a lakásába, aki megalkotta a karib-tengeri parizeripart. (Nem lett baj, a gyerekek átaludták az esetet a belső szobában.) Arra gondoltam, milyen kényelmes célpont egyetlen kivilágított erkély, ülő alakkal, a huszadikon. [...]
