a betonsík fölött nem repülnek legyek sem madarak
magas üveghengerekben áll a hőség
messziről egy higanytorony árnyéka vetődik
csak mi rohanunk meztelenül
a parafagömbök között melyek hangtalan gurulnak
a nyújtózkodó síkon
körülkeringik
az acélcsokrokat ha fellobognak
bizony, egyedül vagyunk
az égről fekete bőrzsák lóg villannyal töltve
himbálódzik a huzatban
hajunk és talpunk füstölög
reggel van
este van
a síknak nincs vége
gumirudak közt szaladunk – ingadoznak, hajladoznak és kifeszítik az utat
egy-egy korong repül el közöttük
lehull a krétaporba
a dombon
csövek állnak, a csövekből fekete selyemszálak bugyognak
itt sötétedik
a szálak elfolynak
elcsúsznak talpunk alatt
hideg van
meleg van
az estébe pamutgömbök
gázfénnyel szétrepülnek
mi fáradtan gyalogolunk a forgalomban
meztelenül
a hengerek tövében