[...] Most már hadd beszéljek a cukorról, az én kisfiúkorom legédesebb szerelméről. Mert ha a krétától meg a mésztől összerázkódtam, olyan rossz ízük volt, de a tökmag például már élvezet volt, hát még a főtt tengeri nyáron, meg a sülttök télen, jó melegen porhanyósan, annál édesebbet igazán nem is lehet kívánni. Meg az eper meg mind a gyümölcsök, amelyeket elsoroltam, ugye milyen édesnél édesebbek mindezek. Ne is beszéljünk az édes túróról, a jó édes máléról, amit kedvesanyám sütni szokott, meg a finom vajas pogácsáról, mert ünnepnap avval is meglepte a házat, meg a túrós bélessel is. Ez mind édes, de nem cukor. A cukor olyan az édességek közt, mint a napok közt húsvét, pünkösd meg karácsony napjai. Meg mint a mezei virág mellett az úri virágok, amelyek az úri kertekben teremnek. Akkor nem gondolkoztam rajta, most gondolom el, hogy a cukornak azért lehet olyan nagy becse a gyerek előtt, mert azt nem otthon csinálják, mint a tésztákat, meg azért, mert a cukor nem olyan természetes valami, mint a dinnye vagy a cseresznye vagy akár a málna, nem, mert a cukrot nem az Isten adja, és a gyerekek előtt, akár a felnőttek előtt, mindig érdekesebb és csudálatosabb az, ami emberkéztől ered, mint amit az örök Természet nyújt nekünk. Hogy a tehén tejet ád, hogy a ribizlibokron a rubintpiros ribizke csüng, hogy az almafán alma mosolyog és a szőllőlevelek alatt az a hamvas kövér szőllő álmodik, az olyan egyszerű, azt már szinte észre se veszi az ember, nem igaz? A cukor, a cukor az valami más, az valami finomabb dolog, az valami titkos dolog. A cukorból nincsen annyi, mint a cseresznyéből vagy a pöszmétéből, az nincs olyan szabadon úton-útfélen a szem előtt, mert arra aztán igazán vigyáznak, azt üveg alatt meg bádog dobozban meg skatulyában tartják. A cukorért a boltba kell menni és pénzt kell vinni, különben senkinek nem adnak abból a cukorból. Úgy van ez, gyerekek, annak van előttünk becsülete, amihez nehezebb hozzáférni s ami után az embernek többet kell vágyakozni, s ami után sokszor hiába is vágyakozunk. [...]
