A zaj szétgurul, ahogy kilépsz az ajtón,
mint a leejtett aprópénz. Áthaladsz
a téren – szürke tér szürke esőben –
s nemvárt kaland: meg sem kapaszkodol,
holott a levegő is mintha idegen
országban lepné arcodat.
Aztán egy emlék. Semmi köze hozzád,
csak játszol vele öntudatlanul
(mögötte tisztán hallani:
a bádogcsőben lármázik a víz),
elvékonyulsz, és lám csak hova lettél!
már semmi vonzás nem fog, üldögélsz
egy pamlagon és ingatod fejed
ravaszkás félmosollyal, mintha összeesküvő
társad gyanánt rezegne a falon
a finom kis levélzet árnya. Vagy
mesét koholsz és neveted talán,
hogy mindebből egy fél szó sem igaz?
Hát jó, csak rejtegesd. A víz
elvégzi dolgát, összeázol, és
ha nincs kinek panaszkodj, majd magadra vess!