[...] Hetek teltek el, ők élték a maguk életét, én a magamét, bár ez utóbbi, ha látszat szerint nem is, lényegében mindenestül megváltozott. Szomszédaimon és a tőlük való rettegésemen kívül nem érdekelt semmi, egyedül bizonyos jelekre tudtam figyelni, illetve arra, hogyan tarthatom távol magamtól e jeleket. Babonás lettem, óvatos, sőt gyanakvó, az utcán kezdtem úgy viselkedni, mint aki hivatásszerűen figyel, és akit ugyanígy figyelnek, némi szomorú fellengzősséggel azt mondhatnám, titkosügynök-szereplője lettem az életem filmjének.
Lám, a téma, gondoltam, jár a nyakamra a téma és kopog, életre kel és nem ereszt. De akkor miért nem írom meg, tettem föl végre a kérdést, miért nem engedek a késztetésnek, mely mint a forró fagylalt. Tulajdonképpen a puszta lehetőségtől, attól, hogy az írás által netán sikerülhet a fikció birodalmába terelnem szomszédaimat, s így bizonyos fokig uralkodhatok rajtuk, illetve önnön rettegésemen, már ettől kissé megnyugodtam, majdhogynem tervezgetni kezdtem.
Ülj le szépen, mondtam magamnak reggelente, ülj le szépen, és nézz körül, csípj a karodba, nézd meg, mi a valóság, és mi az, amit képzelsz! Amit képzelsz, az irodalom. Ülj le és írj! A kurva életbe! És próbáltam is följegyezni ezt-azt. De valahányszor csöngettek, pláne kopogtak, elöntött a veríték, és a szívem lecsúszott a gyomromba. [...]