[...]1. Időszínhely, már-már moccanatlan. Némaság. 1952. Alkonyat, késő nyár, kora ősz. Európa innenső tája. Nagyon távol: ezüstös, tunya folyam. Mintha állna. A Duna az. Messzebb: egy furcsa tenger, melynek – mint sok mindennek – latin neve is van. Itt közelebb: nádas, láp világ. Békák, rigók, gémek, vadrécék, tücskök: a minden lehetségesek hangja. Virágok, füvek bőségzavara. A mocsári gólyahír már persze nincs sehol, hisz nemsokára a katáng gyökerét gyűjtik a falusiak vagy épp a szemfülesebb rabok.
Aztán egy töltés. Félig kész, vizek megáradása ellen. Mellette – amott – fűzfák között kubikostábor. Már kihalt. A vízzel telt, elláposodott kubikgödrök, akár a beomlott bányák… Zöld latyak, sima tükrén kiütközik a sásborosta. Szittyó nő ki zsombékszemölcsön.
Emitt frissebb gödrök: a földkitermelés újabb területe. Mélyükön – kubikosnyelven – „babák”: a norma – vagyis a teljesítmény – mérésére használt, meghagyott földnyelvek, a napi munka lesimított jelzőoszlopai. Ledöntve végleg vagy omladékosan. Talán apró bálványokat idéznek? Amott szerszámok csendéletét festi a személytelenség? Magányos lapátok, ásók, talicskák, minden lehetséges helyzetben. Mintha el akarnának kúszni! Vagy álmodik a munka? A munkahely, a szerszám? És – a munkáról álmodnak-e valóban? Egykor – kik dolgozhattak itt? És most hol vannak? Kérdés kérdésre halmozódik – valahol. Vagy e félig eleven s félig süllyedt, sőt most is süllyedő világról rémálmot látnak valami emberfélék – épp ezen órában és – ki tudja hol? Hagymázos álmokat idéznének e képek?
Netán egy szorongó festő vízióját? Ki festette e tájat ide? De mindennek ellentmond a gépkocsihang – közeledvén. [...]