[...]Aligha; inkább csak, ahogy mondani szokás, egy szemrebbenésnyi időre „nyitva felejtették az ajtót”, vagy csupán – éppen arra várva – valahogy elnézték a végét, mindenesetre, mikor már túlságosan hosszúra nyúlt a „Péfefferre” nehezedő szótlanság, egyszeriben magukhoz tértek valamennyien, s amiként a lágyan ívelő madárröptét figyelve a már-már röpülésre gondoló józanodik ki hirtelen, ha ismét visszatalál gyökeres lépteihez a földön, úgy söpörte el ezt az amúgy is meghatározhatatlan, formátlan, homályos és elvillanó érzést a lassan úszó cigarettafüstre, a fölöttük lengő bádogcsillárra, a kezeikben szorongatott üres boroskorsókra meg a pult mögött már a kabátját gombolgató, megingathatatlan Hagelmayerre való gyors ráébredés. A fölcsapó zsivajban, ahogy gúnyos ovációval közrefogták és vállon veregették a büszkeségtől sugárzó szobafestőt meg a két, most már végképp semmit sem értő, összezavarodott égitestet, Valuska megkapta a borát, és egy pillanat alatt magára maradt. Félszegen félrehúzódott a tolongó bekecsek és pufajkák bokrából a pult mellett egy levegősebb sarokba, s mert a többiekre ma sem számíthatott, megint csak ő volt az egyetlen, aki hűséges, elragadtatott megfigyelőként tovább követte a három égitest találkozásának lélegzetelállító történetét, hogy azután a felidézett látvány s a számára kitörő ujjongást jelentő lárma bőséges örömétől mámorosan, egy szál egyedül kövesse útján a Holdat, amint az lassan kiúszik a Nap izzó gömbjének túlsó oldalánál… Mert: látni akarta, és látta is, a földre visszatérő világosságot, érezni akarta, és érezte is, az újra áradó meleget, s mert át akarta élni, amiként át is élte, azt a mély megindultságot, amikor az ember megérti, hogy egy ijesztő, jeges, ítélő sötétség keltette félelem nyomasztó súlya alól mégis fölszabadult. Elmondani mindezt, vagy akár csak beszélni erről azonban ezúttal sem volt kinek, a publikum ugyanis – szokásához híven – tovább már nem lévén kíváncsi „az üres dumára”, a maga részéről a kísérteties alkonyat beálltával befejezettnek tekintette az előadást, s a kocsmárost kezdte ostromolni az utolsó fröccsökért. [...]
