[...] III. A távlat, ha hátulról Csöndesen, kiapadhatatlanul esett az eső, a föltámadó és hirtelen elhaló szélben megremegett a pocsolyák dermedt felszíne, ám oly erőtlenül ettől a vigasztalan érintéstől, hogy még csak fel sem szakadtak rajtuk az éjszakai védelem halott hártyái, s ahelyett, hogy visszanyerték volna a tegnapi fáradt csillogást, egyre kíméletlenebbül nyelték magukba a keletről lassan előrekúszó fényt. A fák törzsét, néha meg-megreccsenő ágait, a letapadt, rothadó gazt, s magát a „kastélyt” is finom, síkos lepedék borította be, mintha a sötétség surranó ügynökei megjelölték volna őket a következő éjszakáig, amikor aztán folytatódhat a szívós, emésztő pusztulás. Amikor a hold, messze magasan az összefüggő felhőtakaró fölött, észrevétlenül legördült a nyugati horizonton, s ők hunyorogva belebámultak a néhai főbejárat tátongó nyílásán s a magas ablakhasadékokon megtorpanó világosságba, lassan megértették, hogy ma hajnalra valami megváltozott, valami nincsen egészen a helyén, aztán hamarosan rádöbbentek, hogy amitől titkon annyira féltek, mégis bekövetkezett: álmuk, mely tegnap még akkora lelkesedéssel hajtotta előre őket, véget ért, s most itt a keserű ébredés… A kezdeti zavarodottságot csakhamar riadt beismerés váltotta föl, hiszen már látták, hogy ostobán elsiették a „dolgokat”, kivonulásukat nem a józan megfontolás, hanem egy gonosz lendület vezérelte, s mert felégették maguk mögött a hazafelé vezető egyetlen utat is, az egyre ésszerűbbnek látszó visszavonulásra még csak esélyük sem maradt. Mert most, a hajnal e nyomorúságos órájában, amikor elzsibbadt tagjaikat gyúrva, a hidegtől reszketve, lila szájjal, bűzölögve az éhségtől feltápászkodtak vackaikról, tapasztalniuk kellett, hogy ugyanaz a „kastély”, mely tegnap még vágyaik közeli valóra váltását ígérte, mára már – e kegyetlen fényben – ridegen, könyörtelenül tartja fogva őket. Morogva s egyre elkeseredettebben barangolták be újra a halott épület sivár termeit, komoran, s elszótlanodva kerülgették a vad összevisszaságban széthajigált rozsdás gépek roncsait, s e temetői csöndben mind fojtóbban nehezedett rájuk a gyanú, hogy csapdába kerültek, hogy együgyű áldozatai csupán egy alattomos összeesküvésnek, s most itt állnak otthontalanul, becsapottan, kifosztva és megalázva valamennyien. [...]
