[...] Elfutott a nyár, és megérkezett az ősz, és újra fellélegezhetett az ember, súlyos hónapok voltak a hátuk mögött, mert a hőség és az aszály példátlan volt, én, kérem tisztelettel, mondogatta nap mint nap a kisboltban a pult mögött a polgármester, mert az is az ő tulajdonában volt, noha dolgozni, főleg a pult mögött, csak egy-két órát tudott, inkább a hajnali beszállításban segédkezett a két másodunokahúgának, akiket felvett délelőtt-délutáni váltóra, ő, ismételte meg hitetlenkedő képet vágva, soha ilyent nem tapasztalt, de még az öregapja sem, meg annak az öregapja sem, meg annak az öregapja sem, ősz lett, és bár eső még mindig nem esett, csak pár cseppecske szeptember utolsó hetében, a tehenek, akik végigkínlódták az elmúlt aszályos hónapokat a völgyben, már találtak néhány olyan foltot, ahol a fű nem égett meg teljesen, így neki is csak pár napja nyílt először alkalma újból a teraszra kiülni, a bögréjét az ölébe vette, kenyeret rágcsált, aztán hozzá egy-egy korty tejecske, gyerekkora óta bolondult a tejért, talán ez mentette meg az iszákosságtól, ki tudja, nem vetette meg ugyan a bort, mert a magyar ember boros, magyarázta a Jenőnek, mikor néha elmaradt a fizetéssel, és valami barátságosat akart neki mondani, hogy tűrjön még, míg megjön a nyugdíj, de ha akart volna, lemond róla, mármint a borról, viszont a frissen fejt tejről semmiképp, hozzátartozott az életéhez, ahogy egyik nap a Hirnyáknénak magyarázta, mert most már, mióta a gyereket elvitték Szirmabesenyőre a fiatalkorúakhoz, hogy átneveljék, ő hordta fel neki közvetlenül fejés után a kannát, a tejnek ez a friss íze meg a szaga, mondta csodálattal, de az asszony csak mosolygott, ami tényleg bármit jelenthetett, csak azt nem, hogy érti, ráadásul olyan bandzsa szemekkel nézett rá, hogy az ember nem tudhatta, vajon tényleg rá néz-e, vagy valahogy oldalra, vagy a háta mögé, és mindig mosolygott, valószínűleg, próbált élcelődni a dolgon a szembeszomszéd, valószínűleg egyszer elmosolyodott, és úgy maradt, mint ahogy most is ez volt a helyzet, ugyanakkor ő megszokta már, ha néha összetalálkozott vele, mikor ment lefelé a faluba, és az asszony kint ácsorgott a háza udvarán, megszokta, elfogadta, hogy van ez a mosoly meg a bandzsa nézés, de beszélgetés legfeljebb arról folyhatott, hogy milyen az időjárás, vagy hogy mennyire felment a málna ára, senki nem akadt, aki emlékezett volna, hogy más ügyben megszólalt valaha is, néha ez vagy az a faluból állította ugyan, hogy igen, de ez nem volt garancia semmire, mindenesetre, ha hozzá beszéltek, azt, vagy annak a lényegét megértette, és ő azért néha mondott neki ezt-azt, mint ahogy most se némán tette a markába a tej árát, hanem hogy a maguk teheneit be kéne aranyozni, Hirnyákné, és nem várt választ, ám nagy meglepetésére a Hirnyákné válaszolt, és azt válaszolta, hogy adjon egy kis pénzt, akkor bearanyozom, erre ő nem mondott semmit, csak becsukta a kaput, azzal kiült a teraszra, még csak négy óra lehetett, de mostanában bizony már korábban kellett kiülnie, ha nem akarta elmulasztani a nagy attrakciót, jóval korábban, mint tavasszal vagy a nyáron, mert a nap nem sokkal négy után indult is lefelé a szembenső hegygerincek mögé, nézte az ég alját, ahogy a felhőket megfesti a lebukó nap, s bár mindig elhatározta, hogy a teraszon valamelyik alkonyatkor majd átgondolja, mi legyen, merre tovább, vagy hogy egyáltalán tovább-e, erre eddig nem került sor, [...]
